Doboviczki Attila: - Hát akkor köszöntöm a mai vendégeket, Weber Katát és Weber Kristófot. Kata doktorjelölt itt a szomszédban a nyelvészeti doktori iskolában, Kristóf pedig zeneszerző. Hát ez egy másik műfaj. Onnan kezdeném, hogy beszéljetek egy kicsit arról, hogy Kata, te hogy keveredtél Pécsre, illetve Kristóf, te hogy keveredtél vissza Pécsre!
W. Kata: - Miskolcon születtem. Miskolcról csak elmenni lehet, ha valaki el tudja képzelni, hogy 1965-ben hogyan nézhetett ki Miskolc. Én akkor születtem. Az első vers, annak ellenére, hogy irodalom szakon végeztem, az a következő vers volt, amit megtanultam: „A gyufagyár füstje kígyót fest az égre, / hallatszik a gépek vidám berregése. / Azt zúgják a motorok kattogják a gépek: / segítjük az embert, szolgáljuk a népet.” Tehát úttörőmozgalom, Lenin Kohászati Művek. Én 1985-ben ide jöttem Pécsre, és itt is ragadtam. Itt mentem férjhez, itt születtek a gyerekeim. Ugyanis ide jártam egyetemre, elég hosszan. Tehát ’85-ben jöttem Pécsre, és igyekeztem kihúzni a tanulmányokat. Egyszer elmentem egy fél évre a Krakkói Jagelló Tudományegyetemre, ugyanabban az évben még Cambridge-ben is tanultam három hónapot, majd az ötödévben is sikerült az Egyesült Államokba egy fél évre kimenni egy cserekapcsolattal, és akkor így hét évre húztam ki az egyetemi éveket. És tulajdonképpen a tárgyalt időszakban, a kilencvenes évek elején végeztem, ’92-ben, és itt maradtam. És Kristóf itt születetett…
W. Kristóf: - Tehát ugye én a ’80-as években ilyen tomboló fázisban voltam, de zenét tanultam. A Zeneakadémiáról eltanácsoltak. A zeneszerzés tanszék akkori vezetője, mondván, hogy Weber maga olyan bunkó, hogy menjen el munkásnak. (Valahogy úgy fogalmazott, hogy a zeneszerzéshez nem vagyok elég elkötelezett, ebben igaza volt.) És utána ilyen zeneszerzői önképzőkörökben tanultam zenét, Csapó Gyulánál és később Vidovszky Lászlónál. És aztán még évekig voltam Pesten, de körülbelül 25 éves koromban, akkor már láttam, hogy nem fogom tudni megváltani a világot, és lassan költöztem vissza Pécsre, de ez több évig tartó folyamat volt. Tehát azért Pesten is vállaltam különböző munkákat, ugye Jeles András Monteverdi Birkózóköréből például. De elég zűrös életet éltem, tehát filmgyári statiszta voltam, könyvügynök, egy évet tanítottam az Egri Ho Si Minh Tanárképző Főiskolán mint óradíjas (pontosabban vendégelőadó, mert óradíjat nem kaptam). És aztán jött Vidovszky László, akinek kellett egy asszisztens. És akkor azt mondták… Körülbelül ’89… Mert már harminc éves voltam…
Doboviczki Attila: - És a Vidovszky akkor ő már itt…
W. Kristóf: - Ő már itt… Sőt akkor még itt külön volt, hogy… Tehát még nem volt Művészeti Kar, akkor csinálták éppen a Mesteriskolát, ő az ének-zene tanszéken volt tanszékvezető. De nem ott dolgoztam nála, hanem a zeneszerzői munkáit segítettem. Volt, hogy „roadoltam”, tehát elkísértem a koncertjeire. Ott összedugtam a drótokat, meg volt, hogy konkrét zenei bemutató… tehát, hogy gyakorlatilag zenéltem a koncertjein. Akkor volt, hogy több művészt is bemutattunk, akkor volt, hogy karmesterként dolgoztam… Itt szeretném megjegyezni, hogy én mindig karmester szerettem volna lenni, de ez nem sikerült, mert nem zongoráztam elég jól, és így életemben egyszer vezényeltem, azt hiszem, ’94-ben egy kamarazenekart, amikor Vidovszky 50 éves volt, és ott nem volt más karmester, aki vállalta volna. Elég nehéz művek voltak azok, de egy szép időszak. És akkor aztán megismertem a feleségemet, jöttek a gyerekek, vettünk egy házat, szóval ez így a magánéleti része a… De még a mai napig felmerül az, hogy elmegyünk Pécsről, de így a város azért nagyon ragaszt. Jó hát persze a szülővárosom, tehát nyilván elfogult vagyok… Ugye, amit Mészöly Miklós mondott, hogy ez az a város, ami hátat fordít az országnak és így emiatt nagyon izgalmas. Hogy mondtad? Hogy a rothadó füge…
W. Kata: - Tehát, hogy az egész egy lejtőn van és… ez a szubmediterrán. De gyakorlatilag valóban hátat fordít az országnak, Budapestnek. Amit az hiszem a Sanya, a Kiss Sándor (link), akiről itt már biztosan sokan említettek jó pár dolgot, ő ezt egyszer meg is lovagolta, hogy nekünk úgy kell itt viselkednünk, hogy egy alternatívát teremtsünk az ország vízfejűségének, hogy Budapest centrikus.
Doboviczki Attila: - Ezeknek a könyveknek egy része arra utal, hogy te hol kezdted el nagyjából a munkát. Nem, Kata?
W. Kata: - Igen, én egy kicsit kakukktojásként érzem itt magam, mert én civil dolgokhoz tulajdonképpen nem annyira kötődtem soha. Én az egyetem alatt elképzeltem, hogy én egy könyvkiadóban szeretnék dolgozni, és miután átvettem a diplomámat engem meghívtak a Jelenkor, akkor még Irodalmi és Művészeti folyóirathoz. Ilyen segédkisegítői munkakörbe, tehát úgy, ahogy a Petőfi a kolbászt hordta a színházban először, de ez engem nem zavart, mert később én a kiadóhoz átkerültem és én akkor aztán szerkesztőség-vezető lettem, meg ma elmondhatom, hogy száz könyvön, legalább száz könyvön ott van a nevem, mint szerkesztő. De hát ez meghatározta azt, hogy én az egyetem után belekerültem egy ilyen, végül is intézményhez, és én egy ilyen professzionálisabb keretek között ki tudtam futni az ambícióimat. Tehát énnekem nem voltak olyan vágyaim, hogy lapot alapítsak, vagy itt-ott fórumot teremtsek magamnak, mert ami ambícióm volt, fordítás vagy írás, azt végül is így kiadói keretek között meg tudtam valósítani.
D. A.: - Mégis azért ebből a „pozícióból”, ebből a helyzetből azért egész más rálátásod volt a Jelenkor környékén zajló, éledező irodalmi, hát mondjuk így folyóiratokra is talán. Volt ilyen egyáltalán?
W. Kata: - Hát itt Pécsen nem, mert ugye itt Pécsen volt a Jelenkor folyóirat… Az nagyon lényeges a kilencvenes években, hogy ez az az időszak volt, amikor csapatostul mászkáltunk. Ez életkori sajátosság volt, tehát, hogy a húszas-harmincas éveikben az emberek szeretnek együtt menni, ma már nem mászkálok csapatosan, tehát én nem tartozok úgy különösebben körökhöz, de akkor ez egy nagyon erőteljes momentum volt és mondjuk az, hogy én bent voltam egy ilyen professzionálisabb körben, az nem jelentette azt, hogy én nem csapódtam mondjuk bizonyos körökhöz. Mert például ez a fanzin, nem tudom, hogy erről szó esett-e már, ez a Délután című folyóirat, aminek Kulcsár Szabó Ernő volt a felelős kiadója, aki itt tanított akkor az egyetemen, és én nagyon-nagyon jellemzőnek tartom, amit itt ír az impesszum. Ezt Arató Ferenc, Bernáth Gábor, Szulay Csaba, Kiss Sándor, Mekis János, Schindler Endre és Simon Vanda szerkesztették, és azt írják itt az impresszumban, hogy: tematikus számokat tervezünk, polgári engedetlenség, a hetvenes évek avantgarde-ja, szubjektum, objektum formaterv, grafitti, angyalszám. Ebből egy sem valósult meg természetesen. Nagyon jellemzőnek tartom, ami ide van írva, hogy: „a számokban közölt írások nem feltétlenül tükrözik a szerkesztők véleményét, általában nem is értünk egyet. Többször magunkkal sem. A közölt saját írásokat a szerzők 1990. novemberében még értették, de nem csak ők, tehát olvashatóak és érthetőek”. Ez egy nagyon jellemző magatartás volt, hogy tojunk arra, hogy mások mit gondolnak, mi csinálunk magunknak egy lapot, megvalósítjuk magunkat. Engem ez nem zavart, mert ezeket én érzékeltem magam körül ott a Jelenkor Kiadóban meg a folyóiratnál is, hogy van nagyon sok csoportosulás. A Jelenkor körül volt a Takács József, aki most az Irodalomtudományi Tanszéken van, ő egy ilyen karizmatikus figurája volt a kilencvenes éveknek, több lapalapításba részt vett, a Nappali Házéban, a Szegedi Pompei-ében. Ezek mind felfutottak később és professzionális pályát jártak be. Jó volt, jó volt ezt a sok pezsgést egyszerre párhuzamosan tapasztalni. Ezek mind megfértek egymás mellett. Nem úgy definiálták magukat ezek a lapok vagy kezdeményezések, hogy ha én gründolok itt valamit magamnak, akkor el kell, hogy söpörjelek téged erről a pályáról. Ami ilyen nagyon naiv magatartás, nagyon erős kiszorítósdi a mai kulturális életben. Akkor ez az volt, hogy én csinálok egy magamnak egy helyet, azzal definiálom magam, te pedig csinálsz magadnak egy helyet és azzal engem is definiálsz. Én ezt az alternativitást, ezt a pezsgést nagyon szerettem a kilencvenes években.
Doboviczki Attila: - Mondtad, hogy ilyen csoportokban jártak az emberek. Emlékszel egy ilyen nagyon erős jellemzőre, egy-két három olyan típusú, kvázi teamre, amire érdemes esetleg visszatekinteni? Vagy hát ezek így összefolytak? Változtak nyilván az emberek, ki ide, ki oda…
W. Kata: - Én annyira emlékszem, tehát ez a kör… akit itt felolvastam, én úgy érzékeltem magamból kifolyólag, meg a barátaimból kifolyólag, hogy nagyon erősen…
Doboviczki Attila: - hogy valamilyen aktivitás ment végbe?
W. Kata: - … hogy művészeti aktivitás volt, az én esetemben kifejezetten irodalmi érdeklődés volt, művészeti aktivitás, és akkor megismertem Kristófot, aki behozta ezt a zenét, akkor én erre azonnal ráhangolódtam, és elkezdtem azon a körön belül is tevékenykedni. Tehát mi tulajdonképpen így a művészeten keresztül próbáltuk magunkat megfogalmazni. Én ebben a közegben mozogtam, nyilván nem lehettek történészcsoportok. Én ma például nyelvészeti bölcsészdoktori értekezést írok, de akkor ezzel nem foglalkoztam, akkor egyszerűen ez volt az én érdeklődési köröm.
D.A.: Kristóf emlékszel olyan… Tehát itt az előbb említettél egy koncertet a Vidovszky ötvenedik életéve alkalmából. Fel tudsz idézni esetleg más típusú koncerteket, nem csak azt, amin esetleg „roadoztál”, de később rátérhetünk arra is, hogy a saját koncertjeidről esetleg egy párat azért, hogy…
W. Kristóf: - Nem tudom, én abban az időben elég keveset koncerteztem, ezt inkább most az utóbbi tíz évben kezdtem el erre ráfeküdni. Az volt, hogy Erik Satie-nak van ez a Vexations rövid zongoradarabja, amit nyolcszáznegyvenszer kell megismételni és ezáltal ez egy huszonhárom-huszonnégy órás darab. Négy zongorista szokta előadni, és akkor van még négy ember, akik számolják, hogy hányadszor hangzott el. És akkor én vállalkoztam arra, hogy ezt én egyedül eljátszom. Mivel az Erik Satie nem írt oda tempójelzést, tehát, hogy milyen gyorsan kell ezt csinálni, ezért egy kicsit gyorsabban játszottam és így tizenhárom óra alatt sikerült eljátszani. Aztán arra emlékszem, hogy jött egy tévéstáb, aki felvette az elejét, és akkor majd visszajött a tévéstáb, de már másik emberekkel, mert nyilván az első garnitúra elment aludni, és akkor fölvették a végét. De ott jó, mert ott voltak… ott a Perem Galériából ott jöttek a … Mert ezt az egyetemen akartam bemutatni a Huszárik Moziban, de KISZ letiltotta, azt mondták, hogy Weber elvtárs egy egyetemistának erre nincsen ideje, és akkor így a Perem Galériában csináltuk meg később.
W. Kata: …Ami egyetemi épület volt.
W. Kristóf: Az még a nyolcvanas években volt, és konkrétan a Gyurcsánynak nem tetszhetett ez a dolog (ő volt az egyetemi KISZ titkár), és aztán öt évvel később a Perem Galéria, félig egyetemi, de félig egy ilyen egyetemen belül mozgó ellenzék, de akkor már nem is volt KISZ asszem. Tehát egy ilyen ilyen [őőő] a fiatalok ugyanis csoportosultak, én már azért idősebb voltam, és akkor ezt így eljátszottuk. Ez volt, ami ugye emlékezetes…
W. Kata: De azt hozzá kell tenni, hogy nagy buli volt, tehát vittünk matracokat, ilyen tor natermi matracokat, fiúk, lányok. Tehát ez mind hozzátartozott azért a dologhoz. Egy nagy buli volt, és akkor az nagyon vicces volt, hogy odament az elejére meg a végére a tv-stáb, és lehetett látni pár nappal később a tv-ben. Na de mi ott aludtunk, meg ott éltük le azt a tizenhárom órát, sok más emberrel, ennyi. Nem tudom, hogy ilyenek vannak-e még ma? [nevetés]
W. Kristóf: De nem érzem azt, hogy én ezzel így különösebben, nagyon nagy dolgot tettem le az asztalra, de hát ők biztosak abban, hogy most is történnek olyan dolgok, csak én nem tudok róla, mert az én életem jelenleg, az két pont között van. Ugye a lakásom és a kávéházam között, ami között van 1044 lépés.
D. A.: A kilencvenes évek második felében azért már voltak bemutatóid, ilyen jelentősebbek, nem?
W. Kristóf: Abban az időben főleg színházi kísérőzenéket csináltam, nem csak Pécsen, hanem több színházban. Meg ami nagyon ment, akkor még létezett a Varga Stúdió, ez egy animációs filmstúdió volt, és nagyon sok izét csináltam, reklámfilmet, jó pénzért, és mondhatni, ebből tartottuk fönn magunkat.
Attila: Ebből született is egy jegyzeted, majd később. Ez az alkalmazott zene típusú történet nem?
W. Kristóf: Nem hoztam be, mert nem mondtad, hogy […]. Az nem a kilencvenes évek […]
D.A.: […] Az már később.
W. Kristóf: Azt 2000-ben írtam, és 2005-ben jelent meg. Hogyne, azt valahogy meg kellett magyarázni, hogy miért csinálom ezeket a dolgokat, és így persze nyilván voltak bemutatóim, megpróbáltam azt, hogy egyáltalán a kortárs zenét így vidéken valamilyen módon propagálni. Merthogy úgy éreztük, hogy ez kötelességünk. Ez így teljesen Budapest központú volt, és Budapesten is, tehát azt éreztem, hogy ha az Új Zenei Stúdiónak van egy koncertje, vagy a 180-as csoportnak, akkor ott telt házak vannak, na, most ők persze jártak, de így a teljes vidéket nem lehetett kiszolgálni, és akkor Miskolcon volt egy megmozdulás, ami egy nagyon rövid életű volt, ez a Selmeczi Györgynek a Miskolci Új Zenei Műhelye. Valami hasonlót próbáltunk csinálni Pécsen. Úgy gondoltam, hogy ez úgy működik, hogyha egy közösséget sikerül összekalapálni, és akkor azok rendszeresen föllépnek, és bemutatókat tartanak. De ezt nem sikerült megcsinálni, úgyhogy mindig különböző alkalmi zenészekkel dolgoztunk. Pályázni kellett, akkor hol volt pénz, hol nem volt pénz, volt, hogy szívesség. Ugye az nagyon nehéz, hogy az ember megtalálja egy kortársműnek a szólamát, dolgozik rajta több napot, majd izzasztó próbákra jár, és utána nem kap érte semmit. Gyakorlatilag ez történt.
D. A.: Mondod ezt a pályázatot, ez sem egy olyan régi történet, tehát a kilencvenes években kezdődött leginkább ez a pályázati őrület, ami ma is így burjánzik. Mire emlékszel vissza?
W. Kristóf: A Soros volt persze, a Soros tartott el. A nyolcvanas években is volt ilyen, csak akkor nem mi szereztük a pénzt, tehát arra voltak ilyen népművelők, akik erre voltak kiképezve, de most is vannak ilyenek, úgy hívják, hogy kulturmenedzser. Tehát azt veszem észre, hogy ők teszik zsebre a nagy pénzeket, és gyakorlatilag a művész, az ilyen, hát éhbérért dolgozik. Na, most hogyha azt veszed figyelembe, hogy például Amerikában már ezt fölismerték, meg Európa szebbik felén, hogy a kultúra és azon belül a művészet, mint a kultúrának egy ilyen zászlóshajója, egy kiváló exportcikk. Tehát, hogy Amerikát sem az izéről ismerjük, a Sherman tankról, a hamburgerről, vagy a Levi’s farmerről, hanem a kultúrájáról. Ami nem is olyan régi kultúra, de az egész világon mekkora hatást váltott ki a rock’n roll, meg a többi ilyen amerikai marhaság. Na most Magyarországnak is ez lenne a dolga, hogy itt egy nagyon színes és egy nagyon megalapozott, nagy hagyományokkal rendelkező művészeti élet van, és azt látom, hogy itt nem történik semmi. Na, most erre vagy lehet az a válaszom, hogy elmegyek innen, de hát mindig a szomszéd kertje a zöldebb, vagy pedig maradok, és akkor megpróbálok csinálni, és bízok abban, hogy majd a halálom után kétszáz évvel biztos jobb lesz.
D.A.: A Perem Galérián kívül milyen más helyszínekre emlékszel, ahol ilyen zenei életet lehetett élni?
W. Kristóf: Na, most az a gond, hogy a nyolcvanas években nagyon kevés kocsma volt, és ezért házibuliztunk, és akkor a kilencvenes években kezdtek megnyílni a kocsmák, és akkor abba is hagytuk a házibulizást. Ahova így fiatal művészek jártunk, olyan volt az Áfium, a Panoráma, az inkább a nyolcvanas évek, aztán később a Petőfi gőzös, a Dante. Azt nem mondom meg, hogy én hova járok, úgyis mindenki tudja, meg az egy direkt reklám.
D. A:: De most nem csak az éjszakai életre gondoltam, de hát mondjuk bemutatók voltak a…
W. Kristóf: Ez nem éjszakai élet volt, ez délutáni élet volt…
D.A.: Tehát nem a kávéházi életre gondoltam, hanem mondjuk a Horvát Színházra, ahol bemutatód volt például, a Művészetek Házába is be lehetett néha jutni, nem?
W. Kristóf: A Művészetek Házába az, az megmaradt a szocializmusból, kicsit most is olyan, mint a nyolcvanas években, tehát hiába volt közben három igazgatóváltás. A Horvát Színház az tényleg akkor alakult, egy ilyen nagyon erőteljes politikai nyomásra, mert itt a városvezetőség nem nagyon akarta, de nekem ez az operám, amit én a feLugossy Lászlóval csináltam, ez még a Horvát Színház elődjében volt, amit úgy hívtak, hogy Pécsi Kisszínház. Aztán lett Horvát Színház is, aztán később a Horvát Színházban is elég sokat dolgoztam, még most is futott egy darabom, ez a Csehov levelezéséből készült, Rózsáim pompásan virágzanak. Aminek a szerkesztője voltam, nem a zeneszerzője. Ott is most volt egy igazgatóváltás, az előző igazgató fia lett az igazgató.
D. A.: És mi volt ez a bemutató? Ugye ez a Szép levegő című darab?
W. Kristóf: A Szép levegő pedig az volt, hogy kellett írnom egy operát, és nem találtam librettó, ugye operát nem lehet írni, csak akkor, ha van jó szövegkönyv, és én mindenféle librettót kipróbáltam, és egyikre sem tudtam így rezonálni. Aztán később találtam Márton László és Borbély Szilárd személyében jó librettistákat, sőt most még Zalán Tiborral is gondolkodunk valami hasonlón. Egyszerűen nem tudtunk jól énekelhető szöveget írni, akkor kitaláltuk azt, hogy ilyen zárt áriák sorozatát csináljuk meg szöveg nélkül. De kéne valami történés bele, és azt találtuk ki, hogy feLugossy László (egy ismert ember volt a nyolcvanas években, a Bizottság együttesnek is az énekese volt, festőművész és képzőművészeti akciókat csinált), rendezze. Amikor mutattam neki a zenét, akkor ő egy kicsit fluxus művész is volt, volt benne egy olyan alapállás, hogy minél nagyobb hülyeséget csinálok, annál nagyobb művész vagyok. Ahogy hallgatta a zenét, és mondtuk, hogy akkor legyen ez az eleje, és akkor mondtam, hogy ide egy nagyon megdöbbentő dolog kéne, azt mondta erre a felugossy Laca, hogy jó, akkor essen le a zsinórpadlásról három mázsa krumpli, és így kezdődött a darab. Aztán mondta a különböző hülyeségeit, hogy itt rőzsét kell sózni, meg olajjal kenegetni, és így kialakult egy cselekményes történet, és közben énekelgettek. Olyan jól énekelt a Rajnai Attila benne, aki aztán később hivatásos énekes lett, kár, hogy egy hullát játszott, de egyszer föltámadt a darabban, énekelt egy áriát, aztán megint meghalt. Azért szerettem azt a darabot, mert egy marha jó sorozatban ment, tizenhat előadást terveztünk és majdnem harmincszor ment.
D. A.: És ez milyen felkérésre készült, hogy alakult egy ilyen darabnak a sorsa?
W. Kristóf: Én már nem is tudom, hogy melyik operaházban volt, talán a Hamburgi Operaházban volt egy pályázat, és nem nagyon voltak nyelvi megkötések, de aztán nem pályáztam meg, és aztán ott álltam egy kész operával, és mit csináljak vele? Akkor én megkeresetem az akkori Kisszínháznak a vezetőségét, azt hiszem, a Mikuli János volt, vagy a Tóth András, már nem tudom, és akkor ők ezt így befogadták, és gyűjtöttek rá pénzt, mert azért nem volt olcsó. Sőt Pesten is be lett mutatva többször, amikor a Műcsarnokot felújították, akkor ezzel az operával nyitották meg. Amikor az akkori igazgatót, a Keserű Katalint, leváltották. Azóta sem értem, hogy kit zavart ő. Meg a kilencvenes években jelentek meg az első lemezeim, akkor jelent meg az első könyvem. Ezt a Vidovszky László, tehát a mesteremmel csináltam interjúkat…
W. Kata: Azért azt tedd hozzá, hogy tíz évig beszélgettetek! Tíz évig beszélgettek, beszélgettek és aztán…
W. Kristóf:…És egyszer csak azt látta feleségem, meg én, hogy ez egy könyv. És akkor így ki lett adva.
W. Kata: Ez nagyon jó volt ebben a korban, hogy mint ahogy ő [WK] elzarándokolt a Kisszínházba, hogy lehetett helyet keresni a kezdeményezéseknek. Hozzáteszem, hogy a Soros Alapítványnak ez az a korszaka volt, amikor az alkotókat támogatta. Nem tudom, ez valamilyen kultúrtörténeti dolog, hogy a művészetnek egy ilyen progresszív szerepet kell vinnie, a tudománynak és a művészetnek, és volt egy nagy kultúra-, és művészettámogatási programja. Én is az Egyesült Államokba a Soros repülőjegyével mentem a nyugati partra, ami akkor azért óriási összeg volt, s amikor ez lefutott, alkotói programokat támogatott, akkor elkezdte támogatni az intézményrendszereket. Szerintem mi ebből is részesültünk közvetetten, hogy tudtak ezek az alternatív kezdeményezések, most úgy tűnik, hogy intézményekhez kötöttek voltak, de azért ezek valamennyire alternatívak voltak, nem annyira közpénz által finanszírozott, hanem sok minden helyet kapott a palettán. S akkor így lehetett például...erre a Vidovszky kötetre már szponzorokat kellett keresni, s az égnek senki nem akart adni rá, és Magyar Bálint a saját miniszteri keretéből adott rá.
W. Kristóf: Az akkori kultuszminiszter, Magyar Bálint, én ismertem még a nyolcvanas évek végéről, egyszer csak támogatta... de jól sikerült könyv, mert 97-ben jelent meg, és azóta is beszélnek róla, a mai napig olvasok hivatkozásokat a könyvről.
D. A.: Ugye elhangzott itt a helyszínek között, mondju,k én a Panorámát az pont erre a kilencvenes éveke elejére teszem, erre az egy-két évre. Erre emlékeztek, hogy ott mik zajlottak? Múltkor is valamelyik beszélgetésnél előkerült. A Panoráma Borozó az ott van valahol, ott a Barackos út környékén....
W. Kata: Ez úgy nézett ki, tudni lehetett, hogy aznap este hova kell menni. Ez így valahogy benne volt a levegőben, hogy most a Perem Galériában van valami, de lehet, hogy a fele társaság nem tudta, hogy mire megyünk.. de mindenki tudta, hogy ma este oda kell menni. A Panoráma is fönn volt a Mecseken, nem volt oda egyszerű oda feljutni, emlékszem hogy vagy taxizás volt vagy borzalmas mászkálások.
W. Kristóf: Taxi!
W. Kata: Én például emlékszem egy eseményre, egy építész kiállítás volt, azt hiszem a Weiler Árpádnak az építészeti terveit néztük ott meg, erre határozottan emlékszem, azért emlékszem olyan nagyon, mert le voltak fényképezve az épületei, s azok így ki voltak rakva, és ott sétálok az egyik képen, megyek át éppen a Flórián téren. Az ember, ha csak úgy mászkált, akkor is belebotlott egy olyan ténybe, hogy ő került arra a fényképre, mert ennyire, akkor mindenki nyüzsgött, mindenki csinálta. Nem tudom, te emlékszel-e más eseményre, nekem ez jutott eszembe.
W. Kristóf: Én ott főleg csajoztam... De nem nagyon, hát oda is inkább délután mentem, mert az esti pörgést, azt nem bírtam, és akkor este lehetetlen volt lejönni a sötétben... És a másik, hogy nem volt az, hogy egyből a Perem Galériába jártunk, mert a Panorámának vége lett és akkor lett a Gyár, meg a Perem, ez olyan 91-92-ben lehetett...
D. A.: Igen, igen!
W. Kristóf: ...de ott akkor tudtuk, hogy mi az alternatív hely, ahova kell járni.
DA: De jó házi boruk volt!
W. Kata: a Perem az meg később volt?
D. A.: 91-92, valahogy úgy!
W. Kristóf: Igen!
D. A.: Akkor indult!
D. A.: S mondtad az előbb Kristóf, hogy ilyen darabokat be is kellett adni. Kikre lehetett számítani ebben?
W. Kristóf: Az elején kissé, hát a Szép levegő esetén playbackről ment...
D.A.: Azt is fel kellett venni!
W. Kristóf: Igen, a Vidovszky lakásán hogyne! De amikor élő előadást csináltunk, ugyanaz volt, ami most is. A zenekarból nem engedtek ki senkit, a zenetanárra nem lehetett számítani, mert állandóan elfoglalt, Most már egyetemistára se lehet számítani, mert szintén... Majd nekem egyszer kéne beszélnem a Neumayerrel hogy ezt valahogy oldjuk meg, hogy a kortárs zenét tegyék be a tanrendbe...Akkor még nyitottabb volt a helyzet, tulajdonképpen amatőrökre lehetett számítani, meg bizonyos kockázatot vállalni a főiskolásokkal, de nem is volt nagyon másra pénz, profi zenészt nem is tudtunk volna megfizetni.
W. Kata: Például én is játszottam az egyik Cage-darabban! Soha nem tanultam zenét, volt egy Cage koncert a Művészetek Házában...
W. Kristóf: 92-ben, amikor meghalt!
W. Kata: Meghalt Cage, volt egy olyan darab, amiben az volt a kotta, egy rádiós darab volt, a rádió potméterét kellett meghatározott pontokra tekergetni, ezt mint előadóművész én is el tudtam követni a kotta szerint!
D.A.: Ezen a Cage esten mik hangzottak el, hogy emlékeztek vissza?
W. Kristóf: Hát, ott ment a One5, Cheap imitation. A One5-ot, azt több helyen előadtam, Pozsonyban egyszer majdnem megvertek miatt, és feljöttek a színpadra, hogy mutassam meg a kottát, mert ezt nem akarják elhinni, mert az van, hogy megszólal egy akkord és két perc szünet és a közönség ott türelmetlen hogy mi van, és akkor még egy akkord...De ezt ismered, mert ezt játszottam! Ezt mostanában sokszor előadom, főleg akkor, ha nagyon utálom a közönséget, és fel akarom bosszantani őket. Wilheim András válogatta össze a kottákat, aki az első számú John Cage szakértő Magyarországon. Nem is tudom, lehet, hogy még ő is itt volt, valami rémlik!
W. Kata: Szerintem itt volt, igen, itt volt!
W. Kristóf: Szerintem ezt is a Vidovszkyval, akkor nem tudom ki volt még...
W. Kata: Volt egy olyan igyekezet, hogy egyrészt mindent lefordítsunk, mindent megjelentessünk, mindent előadjunk, amit eddig nem lehetett, magyar dolgokat, most minden külföldi dolgot adhassunk, amit… Cage az ilyen volt a maga területén, hogy azonnal és lehetőleg. Ez a könyv, amit körbeadnék, Kristóf kezdeményezésére készült, én fordítottam le. Amikor Amerikában voltam, Kristóf megkérdezte, hogy nincs-e kedvem Cage-dzsel foglalkozni, és akkor megnéztem a könyvtárban, és láttam, hogy hallatlanul izgalmas. Amikor hazajöttem elkezdtem fordítani, ebből írtam a szakdolgozatomat, a diplomamunkát is Cage-ből. Kálmán C. Györgynél, a diploma végül is mellékterméke volt ennek a fordítói munkának, amit Kristóf talált ki, de Wilheim András szakértő válogatta. Ennek nem volt olyan kimenete, hogy ehhez most azonnal adnak fegyvert, paripát és pénzt, és ez meg fog jelenni... Nekiálltam és csináltam, egyszer csak lett belőle diplomamunka. A kiadó, ahol dolgoztam, kiadta! Én magam nem vagyok ilyen provokatív alkat, mint Kristóf, de van ebben a könyvben egy olyan, hogy Előadás a semmiről, s akkor voltam egyetemista, valahogy felmerült, hogy kellene valamit csinálni a Perem Galériában és ezzel ki volt plakátolva az iskola, hogy Weber Kata elő fogja adni! De én nem vagyok ilyen provokatív alkat, nagyon sokan kérdezgették tőlem, hogy készülhet Előadás a semmiről. Van Cage-nek egy Előadása a valamiről is, ez is olyasmi, mint a zeneművei, ritmusra vannak benne hatalmas csendek! Elolvastam ezeket az eléggé furcsa szövegeket... ha kellett két percig szembe néztem a közönséggel, ha úgy adódott, 18 percig, tapsoltam, vagy azt csináltam, ami benne volt az instrukcióban, még felvette a tévé is.
W. Kristóf: Én is többször előadtam A szónok 45 percét, a Kotányival Kolozsváron... A Kotányiról azt kell tudni, azóta már elhunyt, a Hamvas Béla és Tábor Béla köréhez tartozott, filozófus, író ember, emigrált, de hazajött, a Tillmann József volt még velünk. Kotányinak be nem állt a szája, azt hittem, leszaladunk az útról! Állandóan azt mondta, hogy ez a Cage ez egy jenki, őt abszolút nem érdekli, ez egy ócska jenki, és akkor meghallgatta A szónok 45 percét, amit így előadtam, és kaptam tőle egy szolid dicséretet, mondtam, hogy ez nem én vagyok, hanem ez a Cage.
D. A.: Elég sok név elhangzott itt: Kulcsár-Szabó, Vidovszky, Kotányi Attila, Tillmann, Kiss Sanya, kikre gondoltak még vissza, akik adott esetben fontos hivatkozásnak tűnhetnek számotokra?
W. Kristóf: Hát mindenképpen a Csordás Gábor, aki egy ilyen kultúrvezető, bocsánat beszéljél te!
W. Kata: Hát igen a Gábor nekem is eszembe jutott.. Ő volt akkor a Jelenkor igazgatója, és én akkor nagy szabadságharcokat vívtam vele, kétszer is elmentem a Jelenkor Kiadóból, egyszer visszamentem, de másodszor nem! De egyetem után egy olyan ember mellé kerülni, aki öt nyelven beszél... Olyan forradalmi dolgokat tettünk, ha például kiadtunk egy cseh antológiát és nem volt meg egy cseh karakter, egy vessző egy betűn, akkor addig forgattuk a betűket, amíg nem sikerült elkészíteni, mindezt a cseh nyelv miatt! Ez nekem egy második iskola volt a Jelenkor Kiadóban, egy ilyen ember mellett, aki orvos végzettségű egyébként...Én ott nagyon sok mindent hajlandó voltam megtanulni, és nagyon jó volt! Nekem Kristóf is meghatározó volt, mert én irodalom és angol szakon végeztem, valahogy azt, hogy mi megismerkedtünk, össze kellett hozni intellektuálisan! Hozta ezeket a zenei dolgokat, Cage ennek volt az összefűzése, hogy én fordítottam ezeket a szövegeket. Nekem Kristóf, ezt muszáj elmondani, nekem a mai napig egy inspiráló intellektuális társam! Nem tudom, neked voltak még?
W. Kristóf: Én is szeretlek... Nem tudom, én elég magányos voltam a kilencvenes években, most itt engem zeneszerzőnek ismernek a városban, de írok is, azért az is magányos tevékenység. Ha ülök a kávéházban, akkor úgy ülök, hogy a pultnál ülök, és nem nagyon szeretem, ha leülnek mellém, ha leülnek, akkor becsukom a fülem. Nem voltam nagyon társasági ember, amit azért sajnálok! Az jó volt, hogy megkerestek különböző intézmények, Puskin Művelődési Ház, vagy ilyen teljesen marginális intézmények, a Perem is ilyen volt, és ha adtak feladatokat, nehéz volt felismerni, hogy mi az, amiben hasznossá tudom tenni magam. Nem tudom, mióta, vagy 20 éve élek itt Pécsen, és csak most keresett meg a zeneiskola, a Liszt Ferenc Zeneiskola, hogy kellene nekik gyerekkórusok, mert még mindig a régi Kodályt éneklik szerencsétlen jobb sorsú gyerekek, köztük az én gyerekeim is. Kicsit elavult már több szempontból is, ugye a magyar népdal, az mindig egyszólamú volt, Kodály meg ebből dolgozott és csinált belőle két szólamút, de ugyebár a magyar népdal az mindig egyszólamú, nem úgy, mint a minket körbevevő országok, mert az osztrák népdal az lehet egy- vagy kétszólamú, a szerb az kötelező jelleggel, a horvát is, hogy az oroszról ne is beszéljek! A magyar népdal az egyszólamú!
D. A.: Ez a Puskin Művelődési Ház, ez a Somogy? Meszes?
W. Kristóf: Még annál is kijjebb, ott volt egy ilyen bányászzenekar, és akkor nekik kellett hangszerelni. És milyen jól fizettek! Meg hát állandóan meghívtak, és akkor volt egyszer valami néninél, hogy olyan töltött káposztát ettem, hogy azóta se! Ilyenekért csinálta az ember. Most hogyha Budapesten maradtam volna, vagy netán emigráltam volna, akkor így eltűntem volna, és lettem volna egy huszadrangú alkoholista alternatív mittudoménmi. Itt meg azért lehetett úgy annyira élni, bár még mindig gondolkozom az emigráción. De annak nem Pécs az oka, hanem egyszerűen ez a szerencsétlen ország.
W. Kata: Volt a húszas, harmincas években Pécsett – lehet, hogy nem jól mondom – egy városházi kukac, aktakukac, úgy hívták V. Majerszky Róbert, és ez egy olyan sóher ember volt, hogy csomagolópapírokra lefestette, de ilyen minuciózus…
D. A.: Kartonokra…
W. Kata: …kartonokra minuciózusan kidolgozott, színes festett képeken…
D. A.: Ez már a negyvenes években volt…
W. Kata: …lehet, hogy negyvenes volt, hogy hogyan fog kinézni Pécs mint metropolisz. És nagyon érdekesek ezek a képek, néhány megjelent a Jelenkor folyóiratban pár éve, és az ember látott egy ilyen nagy bulvárt, és akkor valahogy felsejlik a mai Pécsnek a…
D. A.: Jelene, ??? Székesegyháza, tisztviselők, repülőtér…
W. Kata: Az embernek így felsejlik az az architektúra, amit a városban most lát ilyen borzasztó lepusztultan, és az ott föl van növesztve, és nem tudom beszélhetek-e kettőnk nevében, de valahogy így próbáltunk mi itt élni a kilencvenes években. Akkor egy komoly sanszot adó reménnyel, hogy ebből egy ilyen felfutó metropolisz lesz. Ma már ez látszódik, hogy EKF-fel sem fog megtörténni, de tekintve, hogy itt maradtunk, nekem ezek a festmények sokszor eszembe jutnak, hogy én még a mai napig is megpróbálok itt úgy tevékenykedni (holott senki nem vagyok, én a Művészeti Karnak vagyok a doktori programjának a koordinátora, és abszolút nem a végzettségemnek felel meg, meg semmi, ez egy polgári állás). De magamon belül megpróbálok egy olyan tartalmas életet élni, mintha egy ilyen felnövesztett Pécsen lennék, mintha jól mennének a dolgok, mint hogyha itt egy nagy kultúra lenne. Gondolom ez a kurzus is egyébként egy ilyen kezdeményezés, hogy térképezzük fel, hogy volt-e, van-e…
D. A.: Megkaparásszuk inkább…
W. Kata: Igen, hogy definiáljuk magunkat, hogy tényleg valami közegben éltünk-e vagy csak a fiatalságunk legendája, de én mindig úgy fogok élni, hogy mindig ki lesznek ezek a dolgok bennem dolgozva.
D. A.: Kata, emlékszel-e még ott a Peremben más ilyen megmozdulásra? Felolvasás, előadás, kiállítás - előfordultak nyilván…
W. Kristóf: Színház volt, a jászberényi Pont Színház, őket kikísértem Lipcsébe, mert a Lajkó Félix nem kaphatott német vízumot, és akkor nekem kellett helyettesíteni.
D. A.: Elég megkapó lehettél egy hegedűvel… (nevet)
W. Kristóf: Nem hegedültem, hanem zongoráztam. De ott össze kellett veszni a lipcseiekkel, mert hoztak egy Blüthner zongorát - ugye nekem fogalmam sem volt, hogy az lipcsei gyártmány -, és nem volt jó, mert ugye egy hanghoz három húr tartozik, és fölötte volt egy úgynevezett Blüthner húr, ami ilyen rezgő húr volt, de amiatt nem tudtam a zongorát preparálni. És akkor kértem a lipcsei operaház műszaki vezetőjét, aki egy olyan atyaúristen ott, mint itt a miniszterelnök, hogy cseréljék már ki a zongorát, lehetőleg Steinway-re, mert nem tudom ezt használni, és vérig sértődtek, mert a Blüthner náluk egy olyan kincs, mint nálunk a Zsolnay porcelán. Akkor azért nagy nehezen kicserélték, és akkor ott használtam először mágneses preparációt, ami abban különbözik a Cage-féle preparációtól, hogy nem hangolja el a zongorát, és pillanatok alatt lehet tologatni, pakolni, és ezzel lehet változtatni a zongora hangját. Az is ilyenkor volt, ’94-ben talán, hogy egy kicsit kezdtünk utazni. Akkor volt az a nagy erdélyi turné, mi volt az, elfelejtettem, lesz valami Kolozsváron, nem tudtam, hogy előre kell állítani az órát vagy hátra, és ott állt a vonat Kolozsváron, és akkor mondom, hát még nem lehetünk ott, mert még egy óra kell. És akkor elmentem véletlenül Marosvásárhelyre. Szörnyű volt, szállodában aludtam, amit hát Grand Hotelnek hívtak, hát hogy hívják, és megkérdeztük mennyibe kerül egy szoba egy éjszakára, mondták, hogy 30 dollárba, attól elhűltem, hát 30 dollárért már New Yorkban is lehet aludni, és mondják, hogy azért ilyen olcsó, mert nincs fűtés… mert tél volt persze. (nevet)
W. Kata: Biztos előfordult, hogy utazott az ember, ez volt a másik, azonnal mindenhova…
D. A.: Kinyílt a világ.
W. Kata: Azonnal mindenhova elmenni!
W. Kristóf: Ja mert, hogy ’89-ig vagy ’88-ig nem lehetett utazni, hát és akkor a kilencvenes években ugye elkezdtünk egy kicsit. Én elmentem Kínába… az se volt túl jó. (mindenki nevet)
D.A.: Mire emlékszel még ilyen rendezvényre? Akár a Peremben, akár máshol, ami ilyen esemény volt?
W. Kata: Gondolkodtam, hogy nekem szegezted ezt a kérdést, de igazándiból nem jutnak eszembe, mikre mentünk. Valószínűleg mindenfajta felolvasóestre, mindenfajta egyszemélyes előadásokra, színházba, nem tudom nevesíteni. Mert akkor nem annak a tudatában mentünk el, mint ma, hogy na jegyet veszek a Balanescu koncertjére, vagy nem tudom, ezek így nem voltak nevesülve, mert ő meg ő meg te, meg tehát így a saját társaságunk voltak, és így nem maradt meg a fejemben.
D.A.: Lehet, hogy talán a Perem Galériát érdemesebb egy kicsit körbekérdezni majd.
W. Kata: Igen, igen sajnos…
W. Kristóf: Hát a Müller Zsolt volt, ugye a Kiss Sanya már meghalt, a Müllnerrel sok mindenben benne voltunk, vagy Müller, nem Müllner, sok mindenben benne volt, mert ő alapította a pécsi SZDSZ-t, aztán valahogy kiszállt, meg is értem, de ilyen mozgolódós…
D.A.: Most telefonközpontos a Pollackon szegény, ilyen hányatott sors jutott neki is.
W. Kristóf: Ja, eltűnt igen. Telefonközpontos, az se rossz.
W. Kata: Például nekem még az egyetemista éveim is akkorra estek, kilencvenes évek elejére esett a két év vége. Nem tudom, milyen most az alapképzés, de akár például a Kulcsár Szabó Ernő óráján akkor politizálás folyt, akkor alakultak a pártok, és akkor a pártokról beszéltünk, dohányozni lehetett az órán, és volt olyan kurzus…
D. A.: A tanároknak…
W. Kata: Igen a tanároknak, de a diákok is dohányozhattak, és tegeződtünk a tanárokkal, és egész más miliő volt. Ilyen egyenrangúsági korszak volt, és olyan kurzusok voltak, amik ma már szerintem nem is lehetnének kurzusok, az amerikai popszövegeknek az elemzése, meg egészen más miliő volt. És ami engem nagyon érzékenyen érintett, hogy én… Tehát amikor formálódott a rendszerváltozás, na akkor itt most valami lesz, nekem volt egy tanárom, aki mindig mondogatta, hogy itt kapitalizmus lesz, de akkor annyira hihetetlennek tűnt. Na lényeg az, hogy én az utolsó évemen kaptam ezt az amerikai ösztöndíjat, és akkor én úgy mentem el ebből a kelet-európai, rendszerváltozás előtti helyzetből, vagy rendszerváltozás körüli helyzetből ’91-ben, hogy én most kimegyek a nagy kapitalizmus őshazájába. És el is mentem januárban, megmártóztam a kapitalizmusban, ami voltaképpen egy borzalmas nyugati parti kisváros volt, Seattle-től volt nem messze, úgy hívták, hogy Bellingham, borzasztó rossz egyeteme volt, valahogy kibírtam a fél évet, és akkor én nagyon szívszorongva jöttem haza, hogy na, akkor itthon mi lesz. Tehát nekem kimaradt egy fél év az életemből, akkor a Kristóf írogatott ilyen dolgokat, hogy az Antall kormány a háború előtt álló Jugoszláviának fegyvereket ad el, olyan kristófos hihetetlenségnek tűnt, de mire én hazajöttem, akkor tényleg a jugoszláv háború kitört. És ami engem nagyon szíven ütött, az az volt, hogy én azt gondoltam akkor, míg ott voltam fél évet a vadkapitalizmusban, hogy amikor én hazajövök, akkor Magyarország a nagy rendszerváltozással definiálja magát, és elmegy egy régóta nem várt úton, a negyven év után kezdődik valami új, és ehhez képest leszálltam a repülőgépről, és megcsaptak ezek a magyaros változatai ezeknek az amerikai dolgoknak. Ki volt írva – mert én nyelvész vagyok, hogy Mekzsolt; és olyan borzalmas volt! Emlékszem a Ferihegyi repülőtértől a belvárosig és a Keleti pályaudvarig menni, és azt nyelvileg érzékelni, hogy hogyan fordult Magyarország rá erre a pályára, hogy azonnal a Nyugathoz akart kapcsolódni, de ilyen nagyon kelet-európai módon, és akkor közben hivatalos politikai szinten meg a 19. századi eszmékhez való visszamenés meg kárpótlás… Szóval én úgy éreztem az alatt a fél év alatt, hogy itt valami nagyon rossz irányban indult el, és ezek a Déli Felhő, Déli Szél, John Cage, Eleven Fesztivál, Közelítés Galéria, ezek mind azért voltak jók, mert ezek megpróbálták a saját útjukat kitaposni, én akkor legalábbis így érzékeltem. Közelebb állt hozzám, mint amit sikerült politikai szinten.
D. A.: Ühüm, van valami abban, amit mondasz, tényleg.
W. Kata: Az ember várja, hogy hazajöjjön, de jó lesz…
D. A.: S aztán a postán lökdösődnek és ilyenek…
W.K ata: Hát én mikor a Déli pályaudvaron leszálltam, pénzem nem volt taxira, leszálltam a Déli pályaudvaron a metróról, és egy borzalmas kinézetű öregasszony ordított egy nagyot, hogy „Magyarok!”. Én hazajöttem, magyar vagyok, de éreztem, hogyha megszólít így, hogy Magyarok!, valahogy éreztem a hangján, én mégsem lehetek akkor ott úgy „magyar”. És kiderült, hogy tiltakozzunk a-mit-tudom -én gázáremelés ellen, és valami MIÉP-es aktivista volt. Tehát egyrészt meg voltam szólítva, mert magyar voltam, másrészt borzasztóan elutasított már maga a hangszín, meg kikértem magamnak, hogy egy ilyen országban vagyok kénytelen élni. A V. Majerszky Róbert azért fontos, mert azóta is mennek ezek a párhuzamos utak, és nem veszek ebben részt, és úgy csinálok, mintha tartalmas lenne körülöttem a közeg meg a levegő.
D.A.: Nagy Andris kutatta ki a múzeumban, meg is van néhány fájlban valahol.
W. Kata: Ja, igen…
W. Kristóf: De még jó, hogy megvan, és akkor valamelyik Jelenkorban meg is jelent.
W. Kata: És hát persze ez az egész történethez az is hozzátartozik, hogy én például 25 éves voltam a rendszerváltozás környékén. Akkor voltam a fiatalság és a felnőttkor határán, és ezt biztos majd maguk is látni fogják, hogy az a pillanat, hogy az ember az egyetem után merre megy, az egy ilyen nagyon meghatározó pillanat, mert kiszalad a lába alól a talaj, és hogyha bekerül egy kft-be, és az egzisztenciát ad, akkor elkezd ahhoz kapaszkodni. De hogyha egy alternatív színházhoz kerül be kolbászt hordani, lehet, hogy ahhoz fog ragaszkodni nagyon. És az nagyon meghatározó, hogy mit csinál az ember rögtön az egyetem után. Nagyon nehéz váltani, hogyha egyszer megvan az egzisztencia, és hát én 25 évesen akkor egyszerre kaptam a rendszerváltozást, meg hogy felnőttnek kell lennem, és egyszerre kaptam ezt az életkori dolgot is, hogy fiatalságból ez a felelősségteljes rész jön. És ez nálam összekapcsolódik, és mai napig próbálom bogozgatni, hogy mi volt ez az én életemben, az én személyes történetem, vagy pedig az, ahogy így elfuserálódott, mert úgy érzem nem futottam ki a lehetőségeimet, vagy pedig ez a rendszerváltozásnak a velejárója.
D. A.: Kristóf, említettél egy-két ilyen konkrét, tényszerű dolgot, például emlékezzünk akkor meg még itt az egyetem titkáráról, ugye a nyolcvanas években…
W. Kristóf: Ugye ez még a nyolcvanas években volt…
D. A.: De, hogy még biztos akadtak itt főleg más típusú intézményekkel kapcsolatos esetek. Valami eszetekbe jut-e ilyesmi?
W. Kata: Hát nekem a Gyurcsányról rögtön eszembe jut az Orbán Viktor, akivel voltam egy házibulin, ami… Az én akkor legjobb barátnőm unokatestvére volt az Orbán Viktornak, és akkor alakult a Fidesz. Ez a legjobb barátnőm most egy nagyon erősen szélső jobboldali internetes lap kultúrrovatának a szerkesztője, és ma sem értem azt, hogy hogyan lehet ez. De akkor a Fidesszel én azonosulni tudtam.
D. A.: Ez a Fidesz nem az a Fidesz…
W. Kata: Igen, igen, úgyhogy… Tehát én nem tudok elvonatkoztatni attól, mert a mindennapi életünkben ott volt a Gyurcsány Ferenc, meg ott volt az Orbán Viktor, velem egykorúak, vagy egy-két évvel idősebbek, akkor mozgolódtak… És akkor a barátnőm mondta, hogy lépjek be a Fideszbe, mondtam, hogy nem, tehát azért annyira nem vagyok politikus, nekem ezek is eszembe jutnak mint intézmények a pártok, mert egészen a közvetlen közelemben volt. Vagy Kristófnak eszébe jutott az SZDSZ, valami módon, mert akkor így hozzád ért…
W. Kristóf: De nekem inkább szakmai konfliktusaim voltak színházakban, de nem igen tudtak zsarolni, mert még nem volt gyerekem. Most, amióta van családom, most már tudnak… Aztán simán ott tudtam hagyni egy-egy munkát, mert másból is meg tudtam élni. És ez azért volt olyan jó, mert volt az embernek ideje független alkotó munkára. Például a zongoradarabjaim többségét akkor írtam meg, operákat írtam, vagy a fene tudja, miket, kamara-darabokat… S a kétezres években, jó, mondjuk, persze elmúltam ötvenéves, nyilván lassul is az ember, de a kilencvenes években nagyon aktív voltam, de nem álltam annyira szemben az intézményekkel, mint a Kiss Sanya, aki mindenféle intézményességet elutasított. S két részre osztotta a várost, hogy van Észak-Pécs meg Dél-Pécs, és a kettőt a vasútvonal választja el, meg a 6-os út. Mondjuk, halott emberrel nem vitatkozom, de tényleg van egy ilyen, hogy van ez a kertvárosi rész, kicsit a maga bányász-kultúrájával és van egy nyitott része, aminek meghatározó része az egyetem. Én igyekeztem az egyetemmel is jó kapcsolatot tartani, ők adták ki az Alkalmazott zene c. könyvemet, mármint a Művészeti Kar.
W. Kata: Akkor még nem is volt (Művészeti Kar), István-aknára jártunk, meg Siklósra (az alkotótelepre), de ezt a Böszéék biztosan elmesélték… meg Villányba menés volt.
W. Kristóf: Ja… ja… ja, ilyen kiállítások voltak; s amikor én még a Zeneakadémiára járogattam, Szentendrén laktam, s egyszer, amikor pár éve elmentem Szentendrére, kérdezték a szentendrei képzőművészek, hogy miért nem költözök vissza, mert nagyon hiányolnak. Mondom, hogy nagyon kedvesek vagytok, de Pécsen sokkal jobb a képzőművészeti élet, mint Szentendrén. Szóval az volt a szocializmus kirakat-városa, oda gyűjtötték össze úgymond a képzőművészeket. Pécsen mondjuk nem oszt annyi támogatást az önkormányzat, mint amennyit Szentendrén kaptak ezek, de sokan itt ragadtak, de sajnos nagyon sokan el is mentek. És ugye sokan itt ragadtak, s ha megyek, mondjuk kiállításokra – bár megnyitókra nem szívesen járok –, de ha elmegyek egy-egy kiállításra, akkor az ember mindig kap valami újat.
D. A.: Mondjuk pont ez lett volna a következő kérdéskör, hogy a képzőművészeti életre hogyan emlékeztek vissza. Ugye, Kristóf, te jó pár kiállításmegnyitót is magad mögött tudhatsz. Mondjuk, nem tudom, hogy a kilencvenes évekből melyiket tudnád esetleg kiemelni.
W. Kristóf: Ugye ebből azért nem tudnám kiemelni valamelyiket is, mert több százat nyitottam meg, nagyon sokat. Szerintem egy könyvet lehetne kiadni ezekből, amit ha felcsapnánk, akkor ki lehetne választani bármelyiket abból. De hát azt is most már ugye egyre kevesebbet. Ugye két kiállítás megnyitó ember volt Pécsen, az Aknai Tamás meg én. Ha már nem tudtak már semmit kitalálni, akkor vagy az Aknainak szóltak, vagy nekem. Ha volt egy kis pénz néha, akkor volt, hogy mind a kettőnknek. Aknai mondta a szöveget, én csináltam valami zenét…
D. A.: Kata, te emlékszel a Kristófnak valami hangsúlyosabb megnyitó zenei akciójára ?
W. Kristóf: Mondjuk, amikor cipőből öntöttem a mosóport a kottatartóra, azon nem voltál ott?
W. Kata: Nem. Én arra emlékszem, hogy az idő tájt nagyon le voltam terhelve, nyolc-tíz órákat az asztal mellett könyvek fölé hajolva töltöttem, akkor fordítottam le egy csomó mindent, s én olyan aktív életet nem éltem, mint Kristóf, s nem nagyon jártam annyit ilyen helyekre. Egy ilyenre emlékszem, mikor már az első gyerek megszületett, hogy Kristóf mondta, hogy este el fog menni, s babacsörgővel fogja megnyitni a kiállítást, s tényleg babacsörgővel nyitotta meg a kiállítást. S még arra is emlékszem, mikor jött az első gyerek, s kórházba kellett menni, s nem volt telefonunk, s pláne mobil-telefon is nagyon ritka volt, s akkor is valamilyen Déli Szél rendezvényen volt. S elő kellett keríteni, hogy jöjjön haza, mert el kell mennünk a kórházba.
W. Kristóf: Tudom, éppen koncert volt, a Tractus első koncertje, s benn ült a közönség, s mondtam, hogy ne haragudjanak, egy kicsit várjanak, mert elmegyünk, mennem kell szülni. Beültem egy taxiba, Katát elvittem a kórházba, visszamentem a koncertre
W. Kata: Visszament a koncertre; a szülész csodálkozott, hogy miért nem marad ott. Mondtam neki, menjen vissza, tartsa meg a koncertet.
W. Kristóf: Már egy fél óra eltelt, és még mindig ott voltak, s csináltunk egy jó koncertet, még mindig emlékszünk rá.
D. A.: Ez nem a Civil Házban volt?
W. Kristóf: De, de, volt ott egy remek zongora, sajnos még most is az van ott.
W. Kata: Nagyon sok esemény volt, nem váltak el úgy a dolgok, hogy vannak-e vállalható és vállalhatatlan intézmények, mint ma, ha valakit meghívnak egy ilyenbe, hogy ááá... A vállalhatatlanok már meg sem hívják az embert, már meg sem történik… Annyira nagy volt a pezsgés, hogy szinte össze is folytak a dolgok. A Művészetek Háza természetesen kimagaslott, mivel az a hivatalos kultúrpolitika által támogatott kirakat volt. De akkor egy hivatalos galériabeli kiállítással körülbelül akkora esemény volt, hogy kimentünk az István aknai nagy világ-festményeket megnézni. Nem lehetett akkor eldönteni, hogy akkor ez most a hivatalosan diktált, vagy valami más művészet.
D. A.: A fűrészen való hegedülés, az kinek a megnyitóján volt?
W. Kristóf: Nem tudom már, de főleg ilyen falmelléki zenélések mentek...
W. Kata: Szintetizátor nem?
W. Kristóf: Szintetizátorok… az később volt. S utána beültünk valahová… De például volt most a Kuti Lacának kiállítása a Parti Galériában, s ott volt a Kovács Marci, s volt ott egy hangszer, s mi spontán elkezdtünk játszani. S egyből meghívtak minket a Kulturkertbe.
W. Kata: Azért ez ma már nagyon ritka, hogy így kialakuljon valami spontán dolog. Mondjuk ez régen könnyebben ment, szerintem.
D. A.: S hogy emlékeztek azokra, akik ma esetleg kevésbé vannak jelen a helyi képzőművészeti szcénában, mint mondjuk korábban. Akik akkor hangsúlyosnak tűntek, mint figurák, akár mesterek is. Mondjuk, mint Konkoly Gyula.
W. Kristóf: Konkoly, tényleg! De jó, hogy segítesz. Vele nagyon jóban voltam. Bár az jó volt, mikor Pesten megcsináltuk azt a Fluxus-fesztivált, amit korábban már betiltottak. S még élt az Aczél György, aki eljött, ami jól esett. A Szentjóby Tamással meg a Pauer Gyulával csináltuk ezt tulajdonképpen…
W. Kata: A Szovjet Kultúra Házában!
W. Kristóf: Ja, és a Pauernek ekkor született a gyereke, aki vett a gyerekének egy játék-pisztolyt, amit a rendőrség elvitt bevizsgáltatni, mert olyan nagyon igazinak tűnt. Ez már a rendszerváltás után volt, de akkor még voltak ilyen rossz beidegződések, aztán meg mondták, hogy bocsi, ez játék.
W. Kata: Én, akikkel kapcsolatban voltam, azok még ma is futnak, csak esetleg nem Pécsen. Az a nemzedék, ami akkor mozgott, én úgy vettem észre, hogy mindenki beért. Teljes, valamilyen módon tevékenykedik. Ezt abban az értelemben mondom, ahogy magamat is elgondolom. Lehet, hogy nem vagyok egy sikeres ember, meg nem ismerik a nevemet, de tartalmasnak gondolom a tevékenységemet, amit csinálok és valahol ott biztosan ott van. S akik így „eltűntek”, mint Konkoly Gyula, vagy Cseke Szilárd, azok most is ugyanazon a pályán vannak, tevékenykednek, máshol futják a köröket. Mások fordítanak, írók lettek, lapot csinálnak…
W. Kristóf: Mondjuk a Parti Nagy Lajos itt volt Pécsett sokat, és meghatározó személyiség lett, az meg Nádor Kávéház függő volt. S amikor az nyolcvanhatban bezárt, és utána nem találta a helyét. De sok képzőművész is volt, aki elment sajnos. Oroszi Csaba… Sokan meg maradtak. Nem pécsiek is itt maradtak.
W. Kata: Az egyetem felvette őket.
W. Kristóf: Gyenis Tibor, aki abszolút pécsi, az elköltözött Pécsről. Az egyetemnek a vonzásköre miatt van egy ilyen szívó-hatása.
W. Kata: Ez egy nagyon nagy baj, mivel nekem nagyon nehéz olyan képzőművészt találni, aki nincs benne az egyetem vonzáskörében. De az egyetem súlya annyira megnőtt; amikor én harmadéves voltam, annyira kicsi volt, akkoriban alakult át egyetemmé.
D. A.: Van-e valakinek esetleg kérdése?
W. Kristóf: Ilyenkor nem nagyon szoktak kérdéseket feltenni, mindenki meg van illetődve.
D. A.: Ha mégis így visszatekintetek a rendszerváltás utáni időktől erre az időszakra, hogyan látjátok a ti helyeteket, helyzeteteket? Kata, aki azért az intézmények mentén valahogy azért mégis próbált, tudott, tud érvényesülni, mint mondjuk Kristóf, aki egy szabad alkotó, autonóm figura itt a városban. Kata itt utalt arra, hogy ez a város mit bír el és hogyan…
W. Kristóf: Kata azért többet utazott, mint én, és nagyobb a rálátása volt, hogy milyen a helyzet kívülről, mint nekem, mivel a nyolcvanas években nem kaphattam útlevelet, mert egyszer Darmstadtban… és ez nem tetszett a rendőrségnek, s mondták, hogy akkor a későbbiekben erre ne is számítsak. Én ezt úgy éltem meg, hogy akkor itt ezután majd tényleg szabadabban lehet. Mert akkor én már harminc éves voltam, és a szocializmusban, aki harminc éves, az már elfásult. Pedig elvileg a legszebb kor, ami szép lassan ezután már csak leépül. És ráadásul egy különleges korban élünk, hiszen itt volt az ezredforduló.
W. Kata: Én azt látom, hogy voltak olyan emberek, akik a rendszerváltás után fel tudták venni a tempót, kezdeményezni tudtak, meg gründolni, hódítani területeket, s meg tudták csinálni szerencséjüket. Én nem ilyen alkat vagyok, sose voltam kezdeményező, hogy én majd kitalálok valami újat, én egy meglévő rendszerben tudom jobban magamat kifutni. Tudom, mert sorozatszerkesztője voltam egy világirodalmi sorozatnak, ami a József Attila Körnek a programja volt. Nagyon küzdelmesen tíz könyvet adtunk ki. De én nem tekintem feltétlen pozitívnak azt, ha valaki kezdeményező, sem azokat, akik csak csapódnak. Szóval eleve értékítélet nélkül tekintek erre. Vannak, akik úgy futják ki magukat, hogy új dolgot akarnak és megcsinálják, és vannak, akik egy meglévő struktúrán belül. Sok rossz tapasztalatom van azokkal kapcsolatban, akik csak csapódtak. Nagyreményű esztétika szakos a Sziget Fesztivál marketing menedzserévé vált, vagy Túró Rudi ügynökké…
W. Kristóf: Engem még soha nem hívtak meg oda, ugye magamtól meg miért menjek. Mondjuk egy darabomat játszották, de azt még időben letiltottam. Az nagyon zavar engem, az az egész… Márta Pistához szívesen jártam Kapolcsra, az egy olyan jó falusi buli volt.
W. Kata: Mára már elrendeződött, hogy mi az ami vállalható, mi az, ami nem.
Hány évesek voltak a hallgatók a kilencvenes években?
Hallgatók válaszai: Négy, öt, kettő
W. Kata: Volt akkor még Esti mese? Csakhogy legyen valami közös pont, mert a média az olyan közös pont.
D.A.: Kérdés, más?
Akkor köszönjük szépen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése