Peták Péter és Thiesz Angéla

Interjú Peták Péterrel és Thiesz Angélával

(sajnos az interjú eleje – technikai malőr miatt – elszállt…)

…Kiss Sanyáról volt szó, s arról, hogy milyen események voltak akkortájt…

Peták Péter: Bár hogyha két cintányért összecsaptak és mondjuk ennyien itt voltunk, akkor ő már megszervezte, hogy akkor a BBS-ből kísérleti filmeket hozasson vonattal és akkor ezek ilyen rendes vetítőgéppel…akkor mondjuk már ekkora falra ki lenne vetítve, teszem azt az álom-másolatok, miközben borozunk, tehát erre gondolok, hogy nem csak szórakozás céllal jöttünk össze, hanem mindig volt valami kulturális témája a…

Doboviczki Attila: Jó nagy pakkal érkeztél…

Thiesz Angéla: Várjál, hadd menjek már vissza ehhez a tanár dologra. Szerintem addig tök fontos volt, hogy a rendszerváltás után, akkor jött be először, hogy a kvázi keresztény kultúra bejött az életembe, de úgy, hogy ott volt egy ilyen iszonyatosan masszív, hihetetlenül decens zsidó értelmiség és ennek a kettőnek az elegye az valami őrülten izgalmas volt, tehát mit tudom én olyan ember tanította….mindegy, volt egy ilyen nagyon masszív spirituál-történeti úgymond C-szak – amiből aztán persze semmi nem lett – ahol az ilyen elvadult elmék voltak, mint Vidrányi Katalin, akinek a füst csak befelé ment a száján, kustot szívott egyfolytában, nem lehetett tudni, hogy férfi vagy nő, de eredetibe olvasta mit tudom én az ósvéd szenteket is, meg kábé másfél évig nem értettük, hogy miről beszél, csak azt, hogy valami iszonyat fontos van, meg valahogy olyan igazak a mondatok. És volt, hogy összeeresztették mondjuk a szomszéd plébánossal őket valami konferencián és mindig azt lehetett érezni, hogy hívőbb az az ember, aki ateistának mondja magát és a nem tudom én kétezer éves papírokat olvassa, mert hogy ilyen mélységesen mély szellemében van jelen az egész spirituál-történet és lehet, hogy közben visszavágnak mindent, hogy nem mentünk mélyre és csak így kapargatjuk a romantikus felszínt, vagy mit tudom én mi...lényeg az, hogy ebből a két végletből jött szerintem ez a nagyon nagy izgalom, meg szabadság, meg az, hogy tényleg a konyhába éjjel még mindig ugyanarról volt szó, mint reggel tízkor előadáson. Csak hogy ne lőjük le a poént. A másik meg, hogy miután ennyien voltunk és azt itt lehetett tudni, hogy mit tudom én senki nincs, aki fölöttünk áll és nincsen autoritás, hanem mind mi vagyunk és ha a gondolataink közösek, akkor az így van, ez volt szerintem az, amiért mit tudom én két nap alatt lehetett az első ilyen „demokratikus sétát” megcsinálni, vagy nem tudom én Pesttől Pécsig volt annyi közös muníciónk, hogy így evidens, tehát evidenciákban voltak dolgok, meg így tűzbe tudtuk egymásért tenni a kezünket, és tudtuk, hogy ami az egyikünknek a boldogsága a világban, az a másiké is, ami lehet, hogy itt elveszik a nem tudom én nagy számok törvényében.

D.A.: Mesélnétek erről a „sétáról”? Ez mikor volt és minek mentén szerveződött, jött létre vagy alakult?

P.P.: Nem tudom, úgy ’91-’92? ’92 lehetett az, amikor volt az a híres eset a Göncz Árpád kifütyülése az október 23-ai ünneplésen a szónoklatát nem mondta el…

T.A.: Az első szélsőjobboldali, az első agresszív jobboldali megnyilvánulás volt.

P.P.: Akkor ez ilyen skinhead történet volt…

T.A.: Az első.

P.P.: …akkor úgy hívták őket, azóta más nevek mennek, de az akkor ilyen vonal volt és az volt talán, ami direkt ilyen politikai megnyilvánulása és szerveződése volt a csapatnak, az nagyjából ugyanebben a közegben szerveződött, illetve ugyanígy megvolt akkor, hogy Szegeden is volt akkor egy időben egy demonstráció és azt egy hét alatt szerveztük meg akkor, egy ilyen ötszáz emberrel vonultunk a Király utcán, meg fönn a Szent István téren és vissza a Széchenyi térre, egy ilyen szöveg, meg tábla nélküli séta volt.

T.A.: És ott volt a városból…akik ma azt mondják, hogy jobboldal, meg baloldal, meg nem tudom én mi, akkor mindenki ott volt, aki azt gondolta, hogy így…én itt vagyok és felelős vagyok azért, hogy mi van ebben az országban, úgyhogy valami hihetetlenül jó hangulatú dolog volt. Kábé volt hat darab skinhead a mostani McDonald’s-nak a sarkában, így, őket így őrizgették a rendőrök, akik rá voltak indulva a témára, meg mi jött hozzánk az ÁVH?

P.P.: NBH.

T.A.: Mi?

P.P.: NBH.

T.A.: NBH. Igen, hogy akkor ők majd minket megvédenek és akkor bejöttek a konyhába volt egy ilyen két négyzetméteres sarló-kalapácsos plakát…

D.A.: A Pinczehelyinek a nagy plakátja.

T.A.: A Pinczehelyinek a plakátja, körülbelül ezer képeslap, tizennyolc ember vagy nem tudom én, postaládán huszonöt név és akkor így próbáltak eligazodni, hogy akkor így most mi van, vagy melyik oldal, vagy mi a túró van. Persze, baromira élveztük és a bőrgyári munkásokkal együtt, mert ők is ott voltak a vonaton, valamilyen szakszervezeti aktivista csávó…tehát hogy ilyen, és tényleg…azt hiszem, hogy vasárnaptól péntekig csináltuk meg kábé. És nagyon, tehát az nagyon jó érzés volt, hogy mi azt mondtuk, hogy itthon vagyunk… különben is Gönz Árpád szerintem az utolsó normális politikus volt ebben az országban, egy közhatalom…és hogy ez így mindenki azt mondta, hogy persze itthon vagyunk és nem, tehát nem, nem volt ilyen szakadás, hanem mélységesen mély egyetértés volt, hogy nem fér el az agresszió és nem fér el a kirekesztés ebben a pici édes országban.

P.P.: Különben meg az az érdekes, hogy nem tudom, kik lesznek még, akik ide ülnek, de azok szerintem mindegyike érintett volt a... Például az Arató Öcsi volt, aki elmondta azt a szöveget, hogy akkor most hogy vonuljunk végig, a Kovács Marci volt, az Eleven Fesztiválok szervezője, aki a sajtónak beszélt, meg a rendőrséget intézte…

D.A.: Pont ez irányba szeretettem volna még egy kis kitérőt tenni, hogy hát itt folyamatosan ez a többes szám első személyes elbeszélés van, hogy ugye itt elsősorban közösségről lehet beszélni valamilyen értelemben. Kikre emlékeztek még így nagy vonalakban? Ugye itt nevek hangzottak el, akik esetleg most nincsenek így látókörben, vagy kevésbé. Van-e valami ilyesmi, hogy hogyan lehetne egy ilyen társaságot…

P.P.: Nagyon sokat tudunk felsorolni, mert mindenkinek a nevéhez fűződik is valami saját…

D.A.: Igen, úgyhogy biztos nem könnyű, de hogy mégis elmenni egy kicsit ebbe az ilyen kapcsolati háló irányba, hogy kik azok, akik esetleg így eszetekbe jutnak? Nyilván nem lesz egy teljes lista.

T.A.: Vannak a politikusok szószólóivá vált emberek.

D.A.: Hú, van ilyen igen.

T.A.: Van ez a …úgy hívtuk mi csak magunkat, hogy a „hasbeszélők”…és amikor időnként látunk ilyen nagy politikusok mögött így rohangálni embereket, és akkor ezek azok, akik tényleg így… mi a „hasbeszélők”, akik beálltak a politikai pályára – különben nem hülye emberek – egyáltalán, csak nyilván egy másik kategória, amikor valaki utána azt mondja, hogy na akkor én valahova teszem a szavaimat. Viszont amikor a Sanya halálának volt az évfordulója, vagy mi és így találkoztunk nem tudom hány év után…tizenöt…és én teljesen azt éreztem, hogy így…mintha egy családban nőttünk volna föl, tehát, hogy mindenki ugyanúgy gondolkodik a világról, mindaddig, amíg meg nem jött az első biztosítási ügynök és mondom: „Te mi a faszt csinálsz?” És azt mondja: „Hát én biztosításokat számolok.” Mondom: „Te normális vagy? Ezért élsz?” „Hát de mi?” Hát de mondom, hogy erre való a világ, hogy akkor így izé sakkozunk a lével meg ilyenek, tehát hogy attól ő még ugyanúgy gondolkodik, csak…meg még van egy…tehát azt gondolom, hogy valami olyan mérhetetlen szabadságfokot éltünk meg, hogy nekem tényleg furcsa, hogy ha valaki utána azt mondja, hogy pénzre váltom az életemet. Tehát hogy ez így mi a túró? Na.

P.P.: Szóval nem tudom, hogy akkor, végül is így ha személyeket kell emlegetni, akkor legkönnyebben úgy mondom, hogy volt a (…) a (…), meg a Tonyó, meg a Kugli,

D.A.:

T.A.: Tényleg.

P.P.: Akkor a Hárságyi Peti. Akkor az egyik az kelta kultúrát kutatott, a másik az képzőművész lett, a (…) még most itt megtalálható valahol a bölcsész karon. Akkor volt ugye…

T.A.: Mecseki Free.

P.P.: …a Kispál és a Borz zenekar, akiben szintén felléptek mások és máshonnan, akkor a Mecseki Free-ben az Ágoston Béla, meg szintén a Hárságyi Peti, meg a harsonás csávó…nem jut eszembe a neve, akkor ezek az ilyen voltak a nagyok, tehát mi odakerültünk ’89-ben, de már előtte is volt esztétika tanszék és akkor ez például már ’87 őszi ilyen fordító szemináriumnak a cucca az esztétika forrásvidékén, aztán…de ezt ismered biztos…aztán meg ez a Délután – Pm ez meg szintén ilyen tulajdonképpen a fölöttünk járó évfolyamnak a durván a szellemi terméke, ami még ilyen Word perfect Windows előtti szövegszerkesztővel készült kiadvány.

D.A.: Mutatom.

P.P.: És akkor voltak ezek a bulik. Itt mindig, itt is volt még valamennyire, de aztán ezt bezárták. Az egész egyetem folyton átépítés alatt volt, minden folyosó máshova vezetett minden évben. És akkor a Huszárik mozi volt, az egyben moziként is fontos volt, meg ott voltak ezek a koncertek, meg azok az ilyen egyéb rendezvények, amit mondjuk a Sanya rendezett „Határtörés Fesztivál” lengyel-magyar valami…nem emlékszem a tartalmakra, csak a hangulatra, meg a bulira…meg ezek a koncertek, meg az esztéta szakestek, amikor kezdődtek, szintén a Huszárik moziban…

D.A.: Ja, az esztétika szakestek, azok ilyen elég közkedvelt rendezvények voltak így a karon.

P.P.: Ja.

D.A.: És hogy indultak el az első nem kimondottan ugye egyetemi vonatkozású események? Ti mit tartotok ebben így…ugye volt ez a délután, vagy ez a „séta”, hogy emellett mire emlékeztek, mi volt még, ami…?

T.A.: A Szalon.

P.P.: Annak is voltak előzményei…

T.A.: Eleven Fesztiválok.

P.P.: Eleven Fesztiválok, itt néztem, hogy már az ötödik, ja az ötödik Eleven Fesztiválról van itt egy papírom, a többit majd a Marcitól kell összeszedni, de ez az ötödik volt ’95-ben, szóval ezek is…

T.A.: Meg hát a Sanyának a filmklubjai, gyerekek!

P.P.: Aztán…

T.A.: Sanya.

P.P.: Aztán azok az összejövetelek, amik a Szöveg Bt-nek a ilyen egyetemi jegyzet és bölcsész könyvesbolt volt, és akkor ott voltak ilyen beszélgetős összejövetelek. Mindig volt ennek olyan hagyománya, ami aztán a Gyulánál a Szalonban folytatódott, annak különböző körökben voltak előzményei és akkor annak az volt a témája, hogy összejövünk és téma van és beszélgetés, ami nem buli volt, hanem ilyen szellemi munka….Tehát szerintem az Eleven….és akkor voltak folyamatosan ilyen kulturális teljesítmények közben is, tehát hogy a Marci az egyetemi táncegyüttessel elkezdett ilyen kísérleti irányba menni, mikor hazajött Londonból és elkezdte az Eleven Fesztiválokat is szervezni, akkor a, akkor volt itt, mit tudom én hány évesen a Lajkó Félix, aki még akkor…

T.A.: tizennyolc évesen.

P.P.: …a mai viszonylatban ismeretlen…

T.A.: Tizennyolc.

P.P.: …ismeretlennek számított…

T.A.: Majdnem elolvadtam.

P.P.: …a Dresch-sel a Dozsóban, ami szintén be van zárva azóta.

T.A.: Perem Galéria.

P.P.: A Perem Galériát is azt a Sanyáék szervezték meg, nyitották…ott is, akkor volt például ez a …ezek mind kulturális produktumok. Az egyetemi táncegyüttessel ez a kísérleti irány, ahol zene nélküli táncokat adtak elő ilyen hang-költeménnyel valahogy…

T.A.: (…)

P.P.: …nem tudom hogyan elmondani…aztán jött, voltak mindig ilyen pesti szubkulturális arcok is jöttek le különböző összefüggésekben, Dóra Attila, szaxofonnal….

D.A.: Pont ez benne egy másik ilyen lehetséges ilyen kérdéskör. Tehát beszéltél itt a szegedi kapcsolatokról, pesti kapcsolatok. Hogy milyen egyéb ilyen hazai és esetleg nemzetközi vonalon lehet ebben gondolkodni? Nyilván ezek végső sorban személyes…

P.P. Tehát még volt ugye, bocs még visszatérek, tehát a Perem Galériáról jutott eszembe, meg itt erről az „Itthon vagyunk” demokratikus sétáról a Szubjektív Rádió, ami egy kalóz rádió volt itt az is hordozta ezeket az ilyen érzelmileg is fontos tartalmakat, hogy tehát nem a hallgatottsága volt a lényeg, de mondjuk volt támogató bulija a Perem Galériában, vagy ők például beszámoltak erről a demokratikus sétáról vagy több ismerősünk, akinek itt kiállítási meghívója van, az mondjuk ott műsort készített.

T.A.: Azért az nagyon fontos, hogy egyszerűen nem volt, tehát nem volt undorító a politika, tehát nem volt az embernek az az érzése, hogy nem lehet politikában korrekten gondolkodni, mert hogy egyszerűen más volt a rendszer. Ha most lennék húsz éves, akkor lehet, hogy képtelen lennék, mert nincs olyan pontja a mai közéletnek, ami mondjuk a közéleten kívüliségen túl, ami bármilyen szinten vállalható lenne. Úgyhogy ez a politikum, vagy olyan ez egy, ezt értenetek kell, hogy pont a rendszerváltás után egy olyan helyzetben, ami nyitott volt, amikor azt tudtuk mondani, hogy „Halljanak ki a mamutok!” – mondta Sanya – hogy „A művésznek házat kell rombolni” és különben tök igaza volt, mert hogy akkor formalizálódott meg körülbelül az egész ilyen ál-kulturális nem tudom én mi, ilyen, tényleg ilyen kövületté vált, ami ilyen, amihez akkor hozzá lehetett nyúlni, vagy nem tudom én legalábbis az ember azt érezte, hogy mit tudom én tízen ott vagyunk, akkor más helyzet van…Lehet, hogy ti most például nem látjátok ezt az intézményrendszert mint valami hatalmi struktúrának, de akkor amikor ez megalakult, akkor mi azt éreztük, hogy egy hatalmi struktúra alakul és annak ellenére, hogy mondjuk a „demokratikus sétánál” azon gondolkodtunk, hogyha mi most így üldözve leszünk, mert nem sokkal ugye azután volt, amikor még ilyen előfordulhatott, vagy talán még elő is fordult, akkor azt éreztük, hogy az egyetem az egy olyan sziget, ami minket megvéd, merthogy egy szabad hely és akkor belegondolok, hogy most meg az egyetemen, ha ki akarok rakni egy papírt, és akkor nyolc pecsétet kell és halál biztos, hogy így, tehát hogy ugyanolyan, mint egy kórház, majdnem egy erőszak-szervezet, bocs, tehát hogy ilyen masszív maszk-struktúra, tehát, hogy azért voltak így a dolgok, nem tudom, mit akartam mondani, de…ja, hogy a politikum, hogy miért a politikum.

P.P.: Nahát végül is annyiban jelent meg aztán ez a dolog, hogy amikor…elkezdtük magunkat végül is ilyen intézményen kívüliként meghatározni, ahogy te is mondtad a felvezetőben, vagy a címben, hogy akkor mi olyan dolgokat tekintünk értékesnek, amik nem a hivatalos művészeti intézményrendszer berkeiben zajlanak, hanem hogy próbáljunk meg annak értéket adni, hogy…hogy nem az, hogy ez valami nem kerül be oda, hanem hogy a szituációja legyen más, tehát ne kiállítótermi szituációja legyen például, hanem teljesen más helyzete és más funkciója. És akkor ezekről komoly beszélgetések zajlottak és valahogy mindig az volt, ami megelőzte…érdekes, hogy sosem szervezni kezdtünk el, hanem mindig valami konszenzusos koncepciót próbáltunk kisajtolni és az mindig megelőzte azt, hogy mi legyen a program, vagy hol legyen.

D.A.: Tehát mondjuk ebből a szempontból nem tudom most be lehet hozva a papírok közül elő tudod-e esetleg a „városkép” projektet vállalni?

P.P.: Abból van a legtöbb anyagom,…

D.A.: Mert az ugye neten is megvan….

P.P.: …mert nálam van az összes szerkesztése.

D.A.: …ennek egy kivonata.

P.P.: Ja.

D.A.: Ugye az nagyon fontos volt, hogy kiadványokat is, tehát magát, magukat az eseményeket is megfelelő szinten dokumentálni. Azt hiszem ez volt az egyik első ilyen rendezvény, amelyikről sikerült is egy ilyen dokumentációt készíteni erről.

P.P.: Igen, ez egy nagyon nagy szabású elképzelés volt, merthogy összeültünk nem tudom olyan körülbelül tízen, annyi volt kábé az állandó létszám, az már a ’97, akkor az volt a mesteriskola, most nem tudom a volt pártfőiskola menzaépületében, ami ott a Művészeti Karnak hátul az a lapostetőse, nem tudom most mi…

D.A.: Most is az.

P.P.: És akkor ott hetente összejöttünk, nem tudom, milyen, menni ideig és olyan nagy szabású dolgokon gondolkodtunk, mint mondjuk az EKF. Tehát most volumenében mondom, hogy akkor azon gondolkodtunk, hogy mi Pécs, mi az, hogy pécsi kultúra, vagy művészet és hogy akkor ezt hogy határozzuk meg, vagy milyen szerepet adjunk neki és akkor kitaláltuk, azért lett Déli Szél.

T.A.: Meg egy rakás képzőművészeti…

P.P.: Igen, és akkor azért lett Déli Szél, mert azt mondtuk, hogy ez a nem feltétlenül azzal kell foglalkozni, hogy Budapesthez képest mi Pécs, vagy pláne Budapest, akkor már mehetünk tovább, hogy mi Budapest mondjuk Párizshoz vagy New Yorkhoz képest, hanem azt nézzük meg, hogy Pécs a saját helyén mi lehet és azért ezt „a Mecsekről délre néz Pécs” gondolatot hoztuk be, hogy ebbe a mediterrán felé kinyúló balkáni kulturális közegben kellene Pécsnek valamilyen centrummá válnia. És végül is nemcsak ebben rokon mondjuk az EKF- pályázattal ez a gondolat, hanem abban is, hogy volt kulcsprojekt is, hogy majd a Nádor Szállót, ami akkor is gazdátlan volt, azt megszervezzük, akkor már civilnek nevezett formációban egy nagy ilyen kulturális intézménnyé. Ami odáig jutott, hogy erre is programok, koncepciók születtek, meg direkt kapcsolatfelvétel, tárgyalás a nem tudom én vagyonkezelővel, meg az alpolgármesterrel.

D.A.: (…)

T.A.: (…)

P.P.: És akkor miközben ilyen nagy szabású dolgokat szögeztünk le, közben úgy döntöttünk, hogy azért csináljunk is valamit. És akkor ez a csináljunk is valamit lett először ez, aztán még egy rendezvény, ebből lett ez a kiadvány és nem ez volt a célja a Déli Szél-nek, meg az összejöveteleinknek, hanem végül ez lett, ami megvalósult és ma fönn…van belőle valami kis kiadvány.

Lengyel Gyula: Közben a többieknek van valami kérdése esetleg, ami most így hirtelen motoszkál bennetek? Bátran.

Marosi Lilla: Mennyiben volt más a kilencvenes években civilnek lenni, mint most?

P.P.: Más volt, ez jó, merthogy most is civil vagyok, ezért tudom, de…mi mondjuk ’97-ben találkoztunk nagyjából ezzel, hogy civil, addig…annyiban volt más, hogy az is szabadabb volt és könnyebb.

T.A.: Nem hát akkor emberekről volt szó, most meg nem tudom én, szervezetekről van szó, nem?

P.P.: Igen, igen.

T.A.: Tehát akkor nem kellett formalizálódni, mert az ember normális életéhez hozzátartozott, a mi normális életünkhöz hozzátartozott, és akkor utána jött, vagy derült ki, amikor szerintem így kövült ez a rendszer, hogy akkor kell, hogy legyen ilyen civil szektor, nem?

P.P.: Például ez az Eleven Fesztivál ez teljesen, ez korábbi, mint ahogy mi civilről elkezdtünk beszélgetni, de ez teljesen civil volt, mert lehetett valahogy pénz szerezni rá, valamennyit, keveset és meg tudtuk szervezni, hogy ki mivel járul hozzá és hogy jön ki nullára vagy kis veszteségűre a rendezvény úgy, hogy azért színvonalas legyen, meg eljöjjön, akikre gondoltunk. Tehát az finanszírozásában is, meg erőforrásaiban is civil volt, de azt még nem civil szektorbeli tevékenységnek gondoltuk el, hanem egyszerű ilyen kulturális esemény létrehozásán dolgoztunk együtt és aztán…mondom ’97-től jött ez a „civilség”, ezt nagyjából az Öcsi hozta be, aki akkor elment Pestre, az egyetemet itt hagyta, vagy és dolgozott a Soros Alapítványnál és visszajött és azt mondta, hogy gyerekek, itt a civil társadalomnak az ideológiája, ez pont jó nekünk, ez a szervezeti forma és…

T.A.: Csináljunk egyesületet!

P.P.: Aztán egyesületet is csináltunk, alapítványt is csináltunk ez a Déli Szél Kortárs Alkotói Fórum, amit már…de közben megalakult a Közelítés Művészeti Egyesület is, meg létrejött akkor ez a Déli Felhő periodika Leiszter Attila kezdeményezésére, ez a…

D.A.: Havasréti Jóska

P.P.: …utána a Havasréti Jó…meg aztán lett a Keresztesi Józsi, de először még a Törkenczyvel.

D.A.: Törkenczy Tibi mint szervező.

P.P.: Ja. Aztán hát nem tudom, hány volt, erről látom, hogy ötödik, ezen van rajta, hogy ötödik tehát akkor…

D.A.: Igen ez már a Lenau- házban volt.

P.P.: És az volt benne az érdekes, nekem ez azért a kedvencem…

T.A.:

P.P.: …mert erről volt plakát is és ez tipikusan egy olyan, amiről később aztán kiderült, hogy Pesten is volt az Írók Boltjában plakátja és mentek is az Új Zenei Stúdió huszonöt éves koncertjére Pesten a Király utcába, mert az nem volt ráírva, hogy Pécs, hehehe.

D.A.: Hehehe. Az nem a Királyban volt, hanem a Munkácsyban.

P.P.: …nem itt van egy Király utcai cím is és a Liszt Ferenc Hangversenyterem.

D.A.: Ja, még akkor volt, az is megvolt már.

P.P.: Ja, ja.

D.A.: Mindamellett ti is ugye szerveztetek, meg ilyen elméleti, ugye itt a „városképnél” volt egy ilyen vonal erősen, tehát hogy hogyan lehet egy lokális valami fajta művészeti mozgást, valami helyzetet identifikálni, mondjuk így. Mindamellett ti is azért mint alkotó, tehát nemcsak szellemileg, hanem tevékenyen, akár Peták te, mint ilyen performer, mondjuk így vagy ilyen demonstrációkat készített. Ti is hatékonyan részt vettek is ebben a művészeti mozgásban vagy ebben a térben. Ezekről tudnátok beszélni egy kicsit, hogy ki hogy, hogyan alakultak ezek a típusú aktivitások?

P.P.: Végül is, szerintem ez a táska…

D.A.: Amik aztán később valami egészen más típusú…

T.A.: Én most jöttem rá, hogy ez nem is más típus, basszus, most hogy rákérdeztél.

D.A.: Igen? Ez marha jó.

T.A.: Basszus, én most jöttem rá, hogy…

D.A.: Érdemes volt ide jönni.

T.A.: Most jöttem rá, hogy helyi kulturális fejlesztés, hogy embereket bevonni a művészetbe, hogy tehát, ha nem mondod, komolyan mondom, most jöttem rá…

P.P.: Például, a…

D.A.: Ezt a más típust nem úgy értettem, hogy nem egy ilyen performance típusú, vagy ilyen demonstráció típusú…

T.A.: Hát, de nem azért…

P.P.: De hogy például van az „átjáró” projektnek nevezett, amiről nincs papír, tehát az volt a „városkép” és ez volt mit tudom én nyár elején vagy tavasszal…

D.A.: Inkább arra van, a videófelvételen.

T.A.: Tényleg?

P.P.: …az Árnyék-udvarról? Na, és az meg ugyanakkor volt ősszel és annak két helyszíne volt, ez a Barbakán várárok, meg a Nick-udvar és ott például már konkrétan megjelent ez, hogy azt a szintvonalakat átvittük, gombolyagot összecsomózás, egybe tér, tánc megszövés, tehát már ott megvolt az, amit ott utána…

D.A.: Közben lássuk is.

P.P.: Hát, nehéz elmondani…

T.A.: Én el tudom mondani, a Petáknak az volt az egyik akciója akkor, hogy a várárokba fehér szalaggal kirajzolta a szintvonalakat, hogy tényleg ilyen térélmény-dolog…

L.Gy.: Mint a pécsi a mecseki…(…).

T.A.: Ja, és amit én kitaláltam belőle, szerintem már egy hülyeség volt…

P.P.: Csak az volt kitalálva, hogy a két helyszínt kössük össze a madzaggal….

T.A.: Igen, igen és akkor volt egy ilyen kísérlete a körtáncra, ami azóta már ilyen szocio-terápiás nem tudom én, rítus, hogy emberek fogják a szálakat és a táncukkal szövetet csinálnak belőle.

P.P.: Helycserékkel.

T.A.: De az tehát az ilyen, mint az automatikus írás, tehát kábé nem vágtam, hogy akkor nem tudom én. Kérdeztem is Sanyától, hogy figyelj ez mi volt? Hát, Mekk-mester vagy nem tudom, mondom mész te a nem tudom én taraj, mi az, hogy Mekk-mester? És akkor mondta is a, hogy hívják azt a göndör hajú Pécsi Műhelyest, aki tévés?

P.P.: Kismányoky.

T.A.: Kismányoky, hogy hát ez olyan volt, mint a Pécsi Műhely, vagy mit tudom én, mi. Hogy mitől, azt nem tudom, na mindegy.

P.P.: Akkor ott volt az, hogy a Hizsnyik Dénessel bemikrofonoztátok a szeneslapátot és…

D.A.: A szeneslapátot, talicskát.

T.A.: Meg volt egy nagyon nagyon izgalmas mű szerintem, nem tudom, arra emlékeztek-e, a Gyenis Tibor, szintén azóta már high-qualified művész, ebben a bazárnak az aljában kiszedett egy csatornaszemet, több csatornaszemet, berendezett benne egy ilyen klasszikus csatornaképet, bogarak, haj, nem tudom én, mi…és kopasznak tűnt, volt fönn egy kurva nagy paróka, tehát egy ilyen két méteres paróka és abban ugrált, nem tudom én, így két órán keresztül és akkor hát…hm, hm, hehehe.

D.A.: Ugye ez a bezárt Nick-udvar?

T.A.: Igen, igen akkor is azt gondoltuk már, hogy nem kell a helyeket bezárni, meg üresen hagyni, meg nem tudom én, mi…és látjátok húsz év se használ, hehehe.

P.P.: Aztán még ide tartozik tereknek, hogy akkor ugye beszéltünk kocsmáról, de akkor mondjuk ez név szerint a Makári volt, meg a Tavasz…

T.A.: Engem kitiltottak a Makáriból.

P.P.: Meg még az ős-Makári előtte, aztán utána ez áttevődött a Panoráma nevű helyre, ami fönn volt a hegyen…

T.A.: A Panoráma az előbb volt a helyünk.

P.P.: …ami, ahol koncertek, meg vetítések is voltak, meg kocsmaként is funkcionált.

D.A.: Azt ki szervezte? Mekis Jancsi?

P.P.: Nem, Angéla tudja.

T.A.: Kit? Mit?

P.P.: A Panorámát.

T.A.: Az a…én megmondom nektek…

P.P.: Már hogy kié volt?

T.A.: Igen, igen, igen, igen. De aztán végül is Sanya-kapcsolat volt az is…

P.P.: De utána a Gyárban folytatódott.

T.A.: Henrik, Henrik nevezetű vendéglátós pasi volt. Bizony ám a Pál Györgyi-Kiss Sanya féle bandában volt, de a Sanya olyan filmeket mutatott nekem, tehát a mosonmagyaróvári mozi után, ahol a Hair-t hárman néztük meg, és akkor így jött ez a teljesen, teljesen durva ilyen magyar underground, én így tényleg, így, utána így kérdezgettük egymást, hogy te is, te is ezt láttad, hehehe. Mi volt? Mi van? És ahhoz képest, hogy a gyerekek a kádban (…) a verziót éneklik nem tudom én, tizenöt évvel később, tehát hogy így kulturálisan milyen légcsők vannak, tehát nem azért, mert nem fogyasztottam kultúrát, csak egyszerűen a művházas, kisvárosi, művelődési osztály által szervezett kultúra, meg ez a szabad művészet ez ilyen, nem tudom, fényévekre vagy nem tudom én, ezer évekre volt egymástól, vagy nem is tudom, hogy mondjam. És akkor jött a Sanya és oltott minket, tehát szerintem minden, amit fontosnak gondolt, azt így tolta bele az arcunkba – szerintem baromira élvezte, hogy így hanyatt esünk tőle – performance-okat szervezett, de voltak közben néha ilyen öreg részeg disznók és akkor nem lehetett tudni, hogy most akkor performance van, vagy valaki kurvára be van kattanva és akkor most mit csináljunk? Figyeljünk, vagy mentőt hívjunk, vagy…mi a túró…de arról máig nem tudom, hogy az volt, vagy nem!

L.Gy.: Perfomance közben is lehetett mentőt hívni, sőt voltak olyan performance-ok, ahova mentőt kellett hívni, vagy be kellett avatkozni, hogy ne haljon meg a performer…

P.P.: Volt ilyen, hogy a Táska, meg a Táska köre. Az már ilyen ’94, ’95 lehetett.

L.Gy.: Abból hoztam szöveget, a Táskából a jövő órára.

P.P.: Na tök jó, mert énnekem, én voltam, aki őrizte, de már a Táska sincs meg. Meg a tartalmából is főleg a szövegek maradtak meg, kábé ilyenek.

L.Gy.: Mi volt ez a Táska? Erről mesélj!

P.P.: Ez a „Lici zongorázik a Művészetek Házában ’95-ben” című kazetta Weber Kristófot…

T.A.: Nem tudom ki találta ki a Táskát? Sanya?

P.P.: Nem tudom, akkor is, én akkor a Művészetek Háza könyvtárában dolgoztam és akkor nem tudom, akkor is ment ez, hogy találjuk ki, hogy mi legyen, meg hogy, én akkor próbálkoztam ilyen művészeti írás nevű műfajjal is, meg ilyen terveim voltak, hogy majd kritikus leszek, meg…

D.A.: Mi leszel?

P.P.: Kritikus.

T.A.: Hát ilyet soha nem mondtál.

P.P.: De mindenesetre például beadtam rá pályázatot, meg írtam rá szövegeket, meg jelent meg ez-az, meg volt ilyen programom a Ficek (?) feldolgozására. És akkor már itt volt a Boti (Deák Botond), aki szintén fontos a kilencvenes évek pécsi ügyében, mert ő Szegedről került akkor elő, de már korábban is találkoztunk például a Perem galériában. Ők elsősorban irodalmárok voltak, és folyóiratot is adtak ki, meg zenekaruk is volt, és korábban már szerveztek irodalmi, bölcseleti táborokat szegedi, pécsi, pesti közreműködéssel, és akkor Móron is szerveztek még, meg aztán Sellyén.

T.A.: Emlékeztek, mikor a Botond megjött a városba, és akkor ezt, a számára állópocsolyának tűnő dolgot így elkezdte szétpiszkálni? És akkor még verekedések is voltak a szalonban. Mert így szellemileg annyira felbaszott mindenkit, hogy az volt, hogy nem lehetett a feszültséget máshogy, mint néhány pofonnal levezetni. Nem mintha előtte unalmas lett volna az élet, de akkor ő aztán így jól megmondta a tutit.

D.A.: Sőt, hát utána szerveztek ott egy ilyen színházi eseményt is az udvarban.

T.A.: Hú, bizony.

P.P.: Igen, a Zalka solttal. Igen, még az is kilencvenes évek. Aztán ennek a táskának az volt a koncepciója, hogy ez egy alternatív művészeti médium lesz, ami a személyes érintkezésen alapul.

L.Gy.: De hogy lehessen érteni, ez egy valóságos szép bőrtáska volt.

P.P.: Ez egy táska, amiben különböző dolgok voltak. Leginkább a szövegek maradtak meg belőle, de például az a szótár, amit a Sanya adott (akkor ilyen különböző kezdeményezések voltak összegyűjteni, ami Sanyától van) az valahogy elkerült tőlem, már nincs meg. És az volt a terv, hogy ez majd vándorol, mindenki használja, beletesz, kivesz belőle, ilyen közös dolog. Hát, gyakorlatilag a fő funkciója az volt, hogy egyszer megtelt a táska, utána nem nagyon vándorolt.

T.A.: Utána a Jozef visszakérte, hogy szüksége van a táskára.

P.P.: Az már jó tíz évvel később volt. És akkor ebben van Mátis Rita, meg Bösze, meg Szabó Eszter, Gyenis Tibor, nekik voltak benne fotóik. Meg akkor voltak benne ilyen tárgyak, nem járó óra, Sanya nagypapájának órája, ezek. Na és például akkor volt ez -amikor kérdezted, hogy hogy lettem kvázi alkalmi művész- a táska körének volt valami estje, vagy valami ilyesmi a művészeti karon, ahol előadtak valami sakkozós, verselős, nem emlékszem, mert azon én nem voltam benn. Én ugyanis kinn voltam és ezzel a pecsét hengerrel készültem, tudod, ami neked is meg van. Ezt elhoztam, mert itt volt. Mutassam meg? Ilyen Szilvia törlőkendőre nyomtam tussal ezt a szöveget, ami rajta van.

T.A.: Én el tudom olvasni innen messziről is, az van ráírva, hogy „amire időm van, arról írok”. A Peták ezt kipecsételte mindenkinek Szilviára. De ez már a kilencvenes éveknek a vége volt, kilencvenhét legalább, vagy kilencvenhat.

P.P.: Nem, ez kilencvennégy és kilencvenhat között lehetett valamikor. És aztán meg ebbe a Déli Szeles rendezvényekbe kezdtünk el saját művekkel megjelenni .

D.A.: Ne haragudj Angéla, egy kicsit bosszantóan provokatív lesz a kérdés: rajtad ez a retextil őrület mikor kezdett eluralkodni?

T.A.: Szerintem olyan kilencvenhét körül, de konkrétan tudom, hogy két gyerekem már volt, akkor jutott eszembe, és a negyedik volt szopós, mikor először nyúltam hozzá. Tehát három évig lankadt, és érlelődött bennem.

P.P.: Kettőezerben készült el az első négyzetméter .

D.A.: Nekem van egy kilencvennyolcas videóm, amin a Peták rongyszőnyegeket ráz.

T.A.: Az drágám, az nem retextil. A rongyszőnyeg az nem retextil.

P.P.: Az kilencvennyolcban volt? Az egy ilyen kollektív mű volt, és előtte még volt egy megnyitó, mert akkor a megnyitók voltak még az események. Például én arra úgy mentem, hogy előtte a Hegyi Csaba, Keresztesi Józsi kiállítását megnyitottam -az is egy performanszos demonstráció volt- és akkor gyorsan átmentem szőnyeget rázni a Harmadik Színházba.

T.A.: A Peták piros melegítőben a hipervad koncerten előadta a szombat délelőtti rendes férjet, és kirázogatta a közönségre a port.

L.GY.:Így össze is áll, hogy mi volt annak a valódi célja, mert a múlt órán próbáltuk megfogalmazni, de nem sikerült.

P.P.: Meg a hangja, ugye az egy nagyon durva hangrobbanás volt.

D.A.: Visszatérve az Angélára, hogy lett ebből is egy sok embernek munkát adó történet?

T.A.: Hát szerintem, én így perspektívaváltást éltem meg az anyasággal, főleg hogy öt gyereket szültem zsinórban, és akkor ez egy meglehetősen hosszú idejű perspektívaváltást okozott. Meg közben Istenkútra költöztünk ki, az iskolát be akarták zárni, és akkor kiderült, hogy nem városi forradalom van, hanem meg kell oldani az életfeltételeket. És azt gondoltam, hogy ez egy ilyen lokál társadalmi idea lesz majd, hogy az emberek adták át egymásnak a ruhát -persze a legtöbb ruhát én hozatm otthonról, mert nekem van a legnagyobb családom- és akkor azt gondoltam, hogy ebből lesz egy helyi együttműködés, hogy odaadják az emberek a ruhájukat, ami nem kell, azt mi feldolgozzuk. És akkor a helyi gazdag emberek a helyi szegény embereknek a munkáját fogják megvenni, meg nem mennek majd el a Praktikerbe (ami akkor még nem volt különben). Ami nyilván nem működik, az is kiderült különben, hogy ez nem egy lokális közösségnek a dolga, hanem nagyvárosi dolog. Sokkal inkább kultúra csinálás, nem a termék szintjén rentábilis ez a dolog, hanem a tudás, meg a közösség szintjén, az alkotóvá válás szintjén, vagy legalábbis a tevőképességnek a megtapasztalása szintjén. Most meg ott tartok ezzel a történettel, hogy keresem azokat a szálakat, ami egyfelől elemi dolgokból van, lehetőleg reciklikált és leginkább szóljon a városról, meg az emberekről, és hogy az ember nyúljon hozzá a saját életéhez. Hogy a köztér, az legyen a közösségnek a tere, vagy vállaljunk közösséget, gondolom nem kell nagyon ragozgatni, hogy mire gondolok. Most csinálunk is egy kísérletet jövő héten a Király utca és a Felsőbalokány között. Megpróbáltuk harmadik éve átvetni a városon (pedig már nyertes EKF projekt is volt lóvé nélkül), hogy ezzel a Felsőbalokány negyeddel valamit csinálni kell. Mert akárhányszor megyek ki a Laborba, akkor vagy azért esek pofára, mert a bringám gödörbe megy, éjszaka meg annyira nincs kedvem ott gyalogolni, mert kurvára nem jó érzés arra elmenni. És akkor azt gondoltam, hogy ott kell csinálni ilyen akciókat: hogy valamit adunk, akkor az emberek kiváncsiak lesznek, jönnek és megkérdeznek, és akkor így felpiszkálni az embereket, mert valamit kell ott egyszerűen csinálni.

P.P.: Egyébként van egy bejárata a Zsolnay gyárnak a belváros felől is.

T.A.: Igen, tök jó lenne, hogy nem kéne a hatos felől menni, lehetne gyalog menni, ezt mindenki tudja, csak kurvára senki nem csinál semmit. Na mindegy,megpróbáljuk jövő héten. A harmadik éve próbálunk apró esélyt adni rá, hogy egyszer had próbáljuk meg már, mert nem biztos, hogy az emberek szemét mocskok, és leszarják. Had csináljunk egy ilyen hulladék zöldterületből egy közösségi teret. Most ott tartunk, egy három hónapos engedélyeztetési procedúra után, hogy inkább vigyük be a nyugdíjas házba, mert akkor majd a nyuggerek vigyáznak rá és akkor a hajláktalanok nem fognak bemászni. Nem engedik, pedig fűzfa palota, nem egy pillepalack kupola, tehát tök kommersz. De aztán kitaláltam, hogy jó, de akkor csináljunk kocsigumiból egy függőkertet. Merthogy azt akkor nem kell leásni, nem kell kézműtérkép, stb. Most akkor ott tartunk, hogy vagy lesz gumi függőkert, vagy nem, de mindenképpen egy apró rést szeretnék ütni, hogy ne legyen már ez annyira abnormális, hogy érinthetetlenek a városi terek, hogy csakúgy bírjuk nézni, hogy „Úristen, graffiti, Jézus Máriám”. Dehát, most miért ne? Ha ott jön ki az alkotó kedve, akkor ott jön ki. Na mindegy, én minig azt mondom egy német adományozónak, hogy nem az a kérdés, hogy van-e olyan művész, akinek intenciója lenne ilyen helyzetben dolgozni, hanem az a kérdés, hogy a város, mint hatalom (ami pusztán emberekből áll, akik ugyanattól boldogok) képes-e megenni, hogy van ilyen, hogy „miénk a város”, vagy azé az emberé, aki ott lakik. Oké, tök jó, hogy a nyuggerek hazafelé le tudnak ülni, dehogy milyen csoda lenne, ha azon a falatnyi téren, ahol körülbelül le tud ülni harminc ember, ott tényleg leülnének az emberek. Mert jó lenne, meg azt mondanák, hogy az enyém, mert bedugtam egy retket a gumiba. És szerintem ez tényleg nagyon kevés dolgon múlik.Szerintem lesz majd egy szerződés, hogy ha őszig fennáll a cucc, akkor maradhat, mert akkor elvállalták a helyi lakók, és akkor nem szemetet gyűjtenek benne, hanem mittudomén tűzbabot. Majd meglátjuk, de mindenesetre én nagyon szívesen viszem vásárra a bőrömet, mert azt gondolom, hogy nem vagyunk szar alakok mi, emberek. Tehát nem gondolom, hogy ennek tönkre kell menni egy hét alatt, főleg ha gumi, akkor anyagi kár nem fogja érni a kedves várost.

D.A.: Nagyon elkanyarodtunk a mába, elkalandoztunk. Én egy kicsit visszakanyarodnék azért. A kilencvenes évek így visszatekintve, ha lehetne szakaszolni akkor itt van egy nagyon jelentős egyetemi lét, az egyetemi létből átmenet a nem egyetemibe. Ti hogyan gondoltok erre vissza? Hogyha megpróbáljátok a saját pályátokat visszanézni, amikor az Öcsi hozta azt az ideológiát, hogy „civilnek kell lenni”, és akkor civilek lettünk, dehát ez mégsem teljesen így működik.

P.P.: Nem tudom, ez nekem nem elsősorban kilencvenes évek, vagy ilyesmi, hanem a saját élettörténetem, amikor fiatal voltam, tehát ez nekem ennyi.

T.A.: Jó, hát nem ennyi. Szerintem kurva egyszerű a dolog: itt maradtunk, mert szerettük ezt a várost, senki nem akart hazamenni, elkezdtünk gyereket szülni, elköltöztünk egy olcsó helyre. Kiderült, hogy kurvára munkanélküliek vagyunk, de nagyon-nagyon-nagyon, és hogy abból kell tőkét csinálni, amit tudunk csinálni. Ez kábé a helyi közjónak a felállítása, akkor dolgoztunk két évig ingyen, azóta nem is mondom meg inkább hogy hogyan, de mindenképpen ez egy saját egzisztencia lett abból a tapasztalatból, hogy megtapasztaltuk ezt a tevőképességet, meg egyáltalán az emberi közösséget, a szellemi közösséget.

P.P.: Tehát az, ami megmaradt belőle, az a saját attitűdünk, habitusunk meg kapcsolatrendszerünk, meg ma is meglévő közösségünk. De ettől függetlenül én nem tudom olyan módon szemlélni, hogy „pécsi kilencvenes évek”, hanem csak úgy tudom ,hogy az én saját élményeim.

D.A.: Pont erre gondoltam én is. Nyilván egy más életciklusban lévő ember más kilencvenes éveket élt meg adott esetben.

P.P.: Én például most túrtam a papírjaimat, és sokkal kevesebb dolog volt nyilván nyolcvankilenc és kilencvennégy között, ameddig az egyetemre jártunk, mint azután. És igazából már baromira átnyúlik, mert később sokkal több a papír, meg az írásos dokumentáció, meg a nyomdai termék, mint korábban. Mert korábban ez más technológiai dolog volt, akkor fénymásolva volt a meghívó, és abból kevesebb is volt. Tehát egyre több dokumentum van, ahogy közeledünk időben, és ezért nehéz volt elharapni itt kétezernél, hogy az már nem kilencvenes évek.

D.A.: Na, most itt egy kicsit utaltatok erre az egész istenkúti helyzetre, ahol laktok. Tudom erről hát regényeket lehetne, vagy rémregényeket írni…

P.P.: Erről is lehet, ja.

D.A.: De azért egy pár szóban hadd kérdezzek erről. Tehát, ahogy oda kiköltöztetetek, ott is, hát, rögtön egy ilyen közösségszervező… közösségi… nem is tudom… hát, szervező, maradjunk ennyiben, ilyen… erjesztő szerepetek lett ott – mondhatni.

P.P.: ’94-ben költöztünk oda és ’97-ben alapítottunk egyesületet, de igazából az így ’99-től lett olyan, hogy a mi életünket abszolút meghatározta…

T.A.: De előtte meg volt a forradalom!

P.P.: De az, az még, hogy mondjam… hobbi volt. Abban az értelemben…

T.A.: Jó, ha nincs hobbi, érted, akkor nincs ez az egész történet.

P.P.: Abban az értelemben, hogy közben ezeket a dolgokat csináltuk még.

T.A.: Konkrétan a város be akarta zárni úgy az iskolát, hogy mindenen túl, a helyi képviselő ellenünk szavazásán túl hogy, … én azt szoktam mondani, hogy No csöcs, No pub, No problem… hogy olyan hely vagyunk, vagy vagyunk még mindig, hogy nincs mese, nem volt más intézmény, csak az iskola meg a busz. [ami kábé szatyorrádió] Egyszer hazajöttem Pestről, és, mondom: Úristen! mondom olyan furcsa, és rájöttem, hogy mindenki mindenkivel beszélget a buszon. Érted, hát hol van ilyen?! És mint egy szem fórum, és baromira befogadó az iskola, hát most is, a már felnőtt cigány fiú, és a már majdnem felnőtt skinhead fiú együtt járnak Zöldpaszuly vagy mi a tököm… Milyen paszuly?

P.P.: Aljas Kúszóbab.

T. A. : Aljas Kúszóbab nemtudomén koncertre. Összenőttek. Tehát sokkal erősebb a ... hogy együtt maradtak gyerekkoruktól fogva…

P.P.: Kulturális különbségek.

T.A.: … minthogy melyik milyen izét húz magára, vagy milyen homlokzatot húz magára. Tehát ez hány év akkor? Tízen… Több mint 10 év dolog, és több mint 10 év masszív kitartás. Tényleg ezt jelenti, hogy a legdeviánsabbnak tűnő gyerek nem kerül börtönbe, hanem a színháztól meg a versírástól fellelkesülve ilyen jó lesz. [csörög a telefon] A túróba a telefonommal. És hogy nagyon nagyon kemény az… Istenkútból az csinált Istenkutat, hogy az iskola mindenkinek fontos volt. És ebbe iszonyat mennyiségű energiát öltünk be, le. A Helsinki Bizottság végén így, izé, gratulált a munkánkhoz. Persze az iskolát elvesztettük, és akkor színházat kellett csinálni. Én azt gondoltam legalábbis, hogy színházat kell csinálni, hogy meg kell menteni, mert mindenkinek ilyen halál tematikája volt: elköltözés, elmenés, feladás, nemtudoménmi. Aztán volt egy ilyen durva kísérlet – én múltkor úgy hívtam, hogy szociális színház – (vagy van ilyen, vagy nincs). Tehát hogy azért színházat csinálni, hogy valamilyen módon dolgozzunk fel valami traumát, amiből mindenki azt fogja megélni, ami a miénk most, és akkor az istenkúti történetnek a vége egy forrásfelfakadás. Konkrétan annyira dilettáns volt a darab – a kurva jó rendezővel, meg a két mentős színésszel -, az utolsó percig is az volt, hogy vagy meglesz, vagy nem lesz meg. A Dixieland együttes meg Népénekes Dalkör is beszállt. Mindenki, tehát végül mindenki beszállt. Gyakorlatilag művészeti értéke semmi nem volt az egésznek,d e az igen, hogy 100 ember együttműködött 2 hétig, és eljátszottuk ezt a csodálatos megmenekülést. És azóta még mindig van színház különben Istenkúton. Ugyanez a nem professzionalitásra gyúró, hanem egyáltalán ezt a médiumot működtető dolog. Szerintem tök jó különben.

D.A.: Tehát, múltkor beszéltünk erről, tehát hogy mi az istenkúti konfliktusnak az alapja.

T.A.: Hát az az alapja, hogy mi bevállaltuk volna az iskola fenntartását, minden helyi akarat, minden humánerőforrás megvolt hozzá, és a város akkor is azt mondta, hogy nem. Aztán odajött az egyetem, és ő is azt mondta, hogy nem fogadjuk el… a mamuttól nem fogadja el a kisegér a kockacukrot, de nem volt kockacukor… csak az volt, hogy menjetek ki innen, felhúzzuk a kerítést, és azóta a művkarosok járnak át hozzánk kávézni,internetezni, fénymásolni, meg most már.. mi az? Mi az, ami farsangkor van? Na, az! Meg ott van a [?]-programnak a próbaterme. Tehát lehet, hogy az egyetem a mamut, de közben meg így… nem lehet lelőni szerintem az élő szövetet, mert… mert hogy tök jó. Nem rosszabb a [?]-programmal együttélni, mint a nemtudomén mivel. Szóval szerintem ez így jó. Csak közben folyamatosan azt éltük meg, hogy így, megfojtanak minket, és hogy hiába van… hiába… hát úgy írtam a leveleket a városnak, hogy ugyanazért dolgozunk, és itt van egy ilyen erőforrás, és mi ezt tudjuk adni, és: Nem. Nem. Nem. Mindig ez jött vissza. És mindig azt éltem meg, hogy a hatalom fél az emberek közösségétől, mert hogy az potens, és akkor nem birkák vagyunk. Pedig szerintem sokkal jobban működő társadalom tud lenni, mikor nem birkaszámba tartják az embereket, hanem… normális… tehát egyszerűen a társadalom az emberekről szól. Vagy mittudomén.

D.A.: Azért ez egy egész hosszas küzdelem, még a mai napig sem zárult le. Csak hát, nyilván, új frontok nyíltak, nem?Ugye, a lokátor volt most egy ilyen utolsó típusú….

T.A.: Hát nem tudom, ez egy ilyen rossz vagy jó szokás, vagy nemtudomén mi, hogy van reakció arra, hogy történni akar velünk valami. Ahogy az egyik politikus mondta: a békákat sem szokták megkérdezni, mikor lecsapolják a mocsarat… Hát érted? Ki a béka?! Szóval nem tudom, hosszú távon hova visz ez, vagy mi van, de mindenképpen ilyen kultúrává, vagy élt kultúrává vált ez a dolog, ami abszolút azt okozza, hogy – mint például én is – munkanélküli vagyok 5 gyerekkel, úgy hogy hajnali 3-kor jöttem haza Pestről, és már itt mindenki ugrál mindenki, hogy menjek dolgozni. Néha nehéz életben maradni, ilyen mentalitással. Viszont tök jó csomó emberrel együtt élni, meg azt csinálni, amitől meg vagyok győződve, hogy jó ez így jó a világnak.

D.A.: Előkerült egy csomó minden, Peták azért ilyen nagyon lelkesen előszedte az asztalfiókból a dolgait. Kiállítás-meghívók, megnyitószövegek. Látszik, hogy grafikailag nem ez a mai vizuálkultúra, bár azért egy-kettő már színes, de a legtöbb fénymásolt fekete-fehér, a legolcsóbb. Akkor is lehetett volna színes, csak hát, nem volt rá… keret.

L.Gy.: Gondoltatok arra akkor, hogy ezek maradjanak meg?

T.A.: Én nem!

P.P.: Hát amikor így direkt megszerveztünk valamit, akkor gondoltunk rá, csak utána, mittudomén, ennek az átjáró projektnek, ami ’98 őszén volt, annak például kontaktmásolatokig jutott a fotódokumentációja és kész. Például az, hogy ez a déli szeles, nem tudom, katalógus megjelent, az is jóval később tudtuk összeszedni magunkat, hogy valamit csináljunk belőle, és azt is nehezen. Igazából az másodlagos volt, kevéssé érdekelt minket, hogy ebből mi marad az útókornak. Illetve volt, aki már akkor is már jobban rajta volt, a Viczki például már akkor is rejtett kamerával mászkált, meg ilyenek… ahogy a technika fejlődött.

L.Gy.: De nem csak technikai okai voltak mindennek.

T.A.: Én például soha nem gondoltam volna, hogy 40 éves leszek egyszer.

P.P.: De hát miért, például a szalonról készült valamiféle anyag?

L.Gy.: Nem. Nekem mondjuk meg sem fordult a fejemben.

P.P.: Tehát még olyan sincsen, szerintem még olyan sincsen, hogy mikor mi volt a programja.

L.Gy.: Hát, nem, ami a fejünkben volt.

P.P.: Mert az úgy egyszerűbb lett volna, hogy mittudomén, az x napon megrendezett Szalonon ki olvasott fel mit, ki állított ki mit, érted, csak egy program.

L. Gy.: De például én személy szerint erre az egész Szalonra nem is készültem úgy soha, hogy leírtam volna. Sokkal izgalmasabb volt fejben. Nekem van egy olyan gyanúm, hogy sokszor a fejben történő dolgokban jobban bízhatunk, mint egy csomó mindent leírni… vagy rögzíteni, mert az valahogy jobban működött, meg az egymás közötti beszéd…

P.P.: Ez kedvezett a szöveggyártásnak is, nem véletlenül van itt ez a sok minden.

T.A.: Arra nem emlékszem egyáltalán, hogy a Sanya egyszer miért állt egy késsel a konyhaajtóban, és miért volt olyan kurva dühös. És valami szellemi dologról, iszonyatosan fontos, teoretikus dologról volt szó. És arra emlékszem, hogy áll előttem a Sanya így egy nagykéssel és így magyaráz kurvára. Vagy így nem tudom, hogy hogy. Hogy én lehetek-e zsidó, vagy nem? Kábé ilyenről volt szó. na mindegy. … Cigi?

D.A.: Az öreg nikotinisták nehezen bírják így egy óránál tovább…

P.P.: Szóval szerintem még mindenképpen a Marci nagyon fontos, mint kulturális intézmény ezzel az Eleven fesztivál sorozattal, akkor mindenképpen a Déli Felhősök, és akkor maga a Közelítés Egyesület ahogy elindult… bár ezek már a ’90-es évek második felében zajló dolgok lettek, és amik már ilyen intézményesültek. Ugye, ez összefonódott onnantól kezdve már az egész művészeti-kulturális dolog elindult ebből az outsiderségből – amit ma ezzel a szóval mondanánk –, de aztán ahogy elkezdtek az összes művészbarátaink Istvánaknára meg Villányi Alkotóterepre járni, akkor már nem, tehát akkor ők már valahogy mégis egy intézményesített formába tudtak bekapcsolódni és hivatalosan elismert művészeti vonatkozást találni ezen keresztül, meg azon tanulni. Ezek szépen lassan átmentek – vagy megszűntek, vagy valamilyen fenntartható, állandósuló formát nyertek. Lehet, hogy ebben van különbség a ’90-es évek dolgai… a 2000-es évekre már más formába kerültek át. De hát mondom, ez életkori is, mert közben…

L.Gy.: Tehát ugyanezt most már nem lehetne megcsinálni?

P.P.: Ezt én nem tudom.

T.A.: Én nem tudom, én például azt éreztem annak idején, hogy attól tanultam meg hallani, ha mondjuk hallottam a Wéber(?) Kristófot. Hogy akkor értem a művészetet, ha olyan ember csinálja, akit ismerek. Tök azon gondolkodom, hogy véletlenül összeterelődtünk, és véletlenül mindenki ott volt az össze kiállítás-megnyitón, és kábé mit, miért, hogyan, ami szerintem ilyen rémületesen fontos. És most az ifjú művészhallgató barátaim így nyögnek a diplomák írásán, és azon gondolkodtam, hogy az milyen nexus lenne, ha mondjuk együttműködnének a mittudomén, a bölcsészek a művészekkel, és akkor szerintem kinyúlna egy perspektíva ebből. Értitek. Lehet, hogy nekünk ez spontán volt, de lehet, hogy érdemes ezt formalizálni, vagy legalábbis csatornákat nyitni közötte… vagy ez hülyeség?

L.Gy.: Nem.

T.A.: Én máig azt gondolom, hogy nem vagyok képes mindennek a befogadására, egy csomó mindet akkor tudok észlelni, amit a másik ember ismerete megad, és hogy így kell, mert szűk a látóköröm, és nem vagyok képes mindent felfogni. És muszáj, hogy egyszerűen észlelni tudjam, hogy nekem arra szükségem van. És mi nem tanultunk asz esztétika szakon művészetet, és abból lett egy ilyen csatorna, hogy a másik emberre voltunk kíváncsiak, meg hogy helyzet volt. Meg szerintem ezt például tök lehet most is csinálni.

P.P.: Meg alattunk volt a rajztanszék.

T.A.: Jó, hát az nem a rajztanszék volt, hanem akkor mittudomén, a McDonalds előtt a Centrum Áruház, amiben gyorsan csináltak egy kiállítást, aztán röhögtünk, hogy „hát oylan nincs, hogy itt McDonalds lesz, majd élesztőt dobunk a wc-be”… Aztán mióta áll a McDonalds? Azóta. Na, mindegy.

D.A.: Mondjuk én pont azért kérdeztem, hogy hát, hogyan lehetne esetleg ezt a ’90-es éveknek ezeket a mozgásait esetleg abból a szempontból leírni, vagy egy kicsit ebből a szempontból megközelíteni, hogy milyen típusú társaságok voltak. Tehát a Szalon például egy ilyen típusú szervezőhely volt, ahol egyszerre volt jelent képzőművész, esztéta…

P.P.: Zenész.

D.A.: …meg bárki. Mondjuk a Séta körül szerveződő, az megint egy más típusú metszete volt adott esetben ennek a fajta ilyen mozgolódásnak. Közelítés, az adott esetben megint egy más típusú társaság volt. A Perem Galéria, Perem Tv, megint.

P.P.: De ezek között nagyon nagy volt az átjárás.

D.A.: Abszolút.

P.P.: Nem volt ez így külön klikkekre bontható. Én mondjuk nem csináltam a Szubjektív rádióban műsort, de attól még ott voltam a Szubjektív rádiónak a támogató partiján a Perem galériában, sőt nem is hallgattam.

D.A.: Azért mondtam inkább ezt a társaságot mert ott tényleg nem személyekről van szó, hát nyilván személyekről, mert azok a tagjai, de nyilván lazább fogalom, szervezetekről beszélünk.

P.P.: A Bösze volt még így konkrét, a politikai ügyekről jut eszembe, hogy volt amiről csak így utólag hallottunk, a Lenin szobor mentés akció…

D.A.: a Böszét bevitte a rendőrség a főiskoláról, merthogy politikailag illegitimnek gondolták mesélt elég sok ilyen sztorit, lehet hogy őt is elkellene hívni. Akkor még a Gyurcsány volt a KISZ titkár az egyetemen, ő vitette el…

T.A.: Tényleg? Bekeretezzük a pasit…

P.P.: Még egy fontos vonala volt, hogy a 70-es évektől datálódó magyar ma már hivatalossá emelkedett művészet az hatással volt itt Pécsen. A Sanyának volt eleve volt ilyen érdeklődése a Hajas performansztól az erdélyi filmekig, meg az ELTE-én is megjelentek ilyen kiadványok, mint mondjuk a Délután itt Pécsen, tehát voltak ilyen szövegek. Ez még egy fontos kulturális kapcsolat volt.

D.A.: Pécsi Műhely?

P.P.: A Pécsi Műhelyről a későbbiekben, az nem volt intenzíven az elején, arról keveset tudtunk nagyon, jószerivel semmit.

D.A.: Aztán a Brúnónak (Gellér B. István) lett itt egy szerepe, az is már a 90-es évek vége, a helyi művészeti élethez kapcsolódóan egy vonatkoztatási pontként.

P.P.: A Tillmannak (Tillmann J.A.) volt még fontos szerepe, mert ő nem tudom mikor kezdett újra lejárni, és akkor megint összejött az akkor még meglevő társaság, mert az óráján találkoztunk és arra jött a Sanya is. Nekünk az Ács Tomi szólt hogy érdemes mert az jó, és akkor lementünk a filozófia tanszékre.

T.A.: Én amikor megláttam olyan szimpatikus volt hogy elindultam mögötte és akkor három épülettel később rájöttem hogy úristen miért megyek én utána. Próbáltam persze megironizálni, hogy ismerős volt, de nem…

P.P.: Akkor a Sanya is jött a busszal a Kertvárosból a Tillmann óráira.

T.A.: A Sanyának már a saját tanítványai adtak diplomát, mert nem írta meg a szakdolgozatát.

P.P.: Nem kell mindent a mikrofonba mondani, most már mindegy…

T.A.: Na jó nem firtatjuk tovább a dolgot.

P.P.: Szerintem a Horváth Tamás is, ő is a Szövegbolttal, meg azokkal a beszélgetésekkel egy ilyen intézményszereplő, meg ugye a Dante. Aztán utána először itt az egyetem sarkán, aztán meg ahol most pillanatnyilag a Periszkóp Rádió van, ott voltak a beszélgetések.

T.A.: Igen. Nem az a Zacc.

P.P.: Nem.

D.A.: Amikor csődbe mentek…

P.P.: Előtte valami konditerem volt ott.

T.A.: Nem tudom, én annyira szerencsésnek éreztem magam, hogy ide vetett a sors.

D.A.: Még mindig így gondolod?

T.A.: Igen, miért? Szerintem tök jó…

D.A.: Progresszív szkepszis…

T.A.: Én nagyon szeretem ezt a várost.

Lengyel: Még azzal együtt is, hogy mindig elindul valami, aztán nincs, aztán megint van…

T.A.: Igen, éppen a berlini nem tudom ilyen nagy európai alapítvány szólt, hogy akkor ők vizsgálnak hogy a zsolnaiból, hogy bent vagy kint…Tök jó de ezt most elkezdjük vizsgálgatni Európailag egy év alatt, nekünk meg a jövő hónapban vagy a jövő héten kéne tudni, hogy fogunk dolgozni, hol főzzük az ebéd, hova kötjük ki a bringát. Szerintem ez folyik, igazából én azt látom, hogy itt van egy kultúra csak minden máshogyan néz ki ami egyáltalán nem baj, egy fontos, hogy az ember vegyen részt a saját életében, tudja hogy nem más, tehát hogy az élete ő maga. És azt is tudnunk kell, hogy egyedül sokkal gyérebbek vagyunk mintha bármilyen dologban képesek vagyunk egymással közösséget vállalni. Az a legfontosabb, hogy legyem közünk ahhoz amiben és ahogyan élünk. Borzasztó szülői értekezleten azt látni, hogy mindenki egy vélt hatalmat próbál kiszolgálni és a gyerekét is azt gondolja, hogy valaminek meg kell felelni. Pedig annak kell megfelelni, hogy a boldogságért vagyunk a világban és minden gyerek kábé a szabadság és a bölcsesség letéteményese, és sokkal okosabbak lesznek mint mi, Nem félelemnek kell lenni a világban hanem közünknek és akkor tök jó. Nekem ennek a tapasztalata volt ez a 90-es évek konyha kultúrája, vagy nem tudom.

P.P.: Albérlet kultúrája

T.A.: Igen, igen.

D.A.: Nem akarok ebbe az ilyen nosztalgikus irányba, de mégis vannak ezek a tragikus sorsú pályatársak mondjuk így. Tehát akiket ez a frusztrációs, kisvárosi vagy hihetetlen nehéz mocsár helyzet rendesen felemésztett. Mondjuk a Kiss Sanya volt az egyik, az Ülkei Zoli, hogy rágondolunk…

T.A.: Meg tudok még tudod ki, a (Vili) Gili, ő itt a Mecseken akasztotta fel magát. Emlékeztek rá: Mi úgy indultunk, hogy kilencen voltunk a csoportban, és abból három embernek volt öngyilkos bátyja. Tehát hogy ilyen hihetetlen állapot volt együtt élni ezekkel a dolgokkal, meg ugye a Sanya, más nem? Gábor még…

D.A.: Ők is azért nagyon jelentős figurák, ugye a Sanya egy folyamatos hivatkozási pont ebben a szubkultúrában.

P.P.: Ő egy ilyen vitatkozó ember volt…

T.A.: Igen

P.P.: …aki mindig a nagy bármilyen megnyilatkozás támadott, hogy akkor ezt tisztázzuk, hogy ezt milyen alapon, miért mondod. Tehát körülötte mindig egy ilyen intenzív beszélgetés volt, mert ezt hordozta magában.

D.A.: Pontot tenni a mondat végére nem volt ildomos…

Lengyel: Ezek a támadásai sokáig nagyon reálisak és nagyon izgalmasak voltak aztán eljött egy időszak amikor már nem nagyon lehetett mit tenni mellette.

T.A.: De ha visszagondolunk ő egy generációt piszkált fel, nem azért mert ő bármilyen szinten konstruktív volt, csak annyira szenvedtünk tőle, hogy mindent szétszed, hogy nekünk kötelező valamit össze is rakni, különben ott döglünk meg mi is a kocsmaasztalon.

D.A.: Köszönjük így első körben, nem tudom hogy szeretnének e még valamit kérdezni, hogy hívják a gyerekeket?

T.A.: …Zakariás, Boldizsár, Mátyás, Kolos, meg a Tóni bácsi. Most már összesen elmúltak 50 évesek és 220 kilósak, szociálisan emancipáltak. Egynek van személyi igazolványa, és egy még óvodás. Egyszer a Gyuláékhoz elmentem próbálni, és mondtam, hogy fiúk elmehetek otthonról, és visszakérdeztek hogy hova mész. Mondtam hogy próbálni, mire ők próbálni? Anya, menjél. Mindig azon gondolkodok, hogy annyi inger éri őket, hogy mi lesz velük, beosztjuk majd a 7 szabad művészetet vagy nem tudom. Ebben a mostani kvázi szociális színházba, idejár a csaj egyetemre aki kijár oda dolgozni és polgármestert játszanak és társadalmi problémákat. Nem a szerelmi valamit vagy nem tudom hanem mi van a világban. Nem láttam hogy mit csinálnak de szerintem tök jó, nagyon nagyon jó. Na befejeztem.

D.A.: Azért én még kérdeznék. Peták mit hoztál még ide nekem?

P.P.: Ezek azok az Új művészet számok amikbe én írtam, ami nyilván pécsi esemény vagy pécsi barát művésznek a dolgai.

D.A.: És mik ezek, milyen események?

P.P.: Volt mit tudom én azt hiszem az Ál herceg ál bombával című performanssza a Kristófnak meg a Fe Lugosi Lacának a Harmadik Színházban, akkor a Déli Felhőbe írtam a Lukács Józsi kiállításáról, a Illauszky Tamásnak az aukciós dolgáról. Volt a ma Menedzsment központ a padlásán, akkor azt hiszem Angol központ volt, a Tonyónak (Enyingi Tamás), a Kuti Lacának, meg a Gyenisnek kiállítása ott volt.

D.A.: Nem a horvát színházban volt?

P.P.: Tetőtéri cucc volt, nem ott volt az.

D.A.: Lehet hogy rosszul emlékszem, én a Horvát Színházra tippeltem, hogy ott volt de ott volt az nem?

P.P.: Nem, mindegy ki lehet keresni, mert benne van a helyszín.

D.A.: Ezen nem veszünk most össze…

P.P.: Volt ilyen krakkói művészek kiállítása itt a pécsi galériában amiről írtam, Kerámia Viennálé.

D.A.: Ez a kerámia már eléggé megrendelés ízű.

P.P.: Az volt az első, aztán ezt abbahagytam.

Lukács Lilla: Volt kedvenc munkátok, vagy projekt amihez kötődtök?

T.A.: Jaj, hát ezen az utcaképen tudod mit csináltunk? KIOSZK előtt egy ilyen 8 méter hosszú hintát felállított és mindenkit meghintáztatott, a tényleg mindenkibe belekötő pasi három napon át hintáztatta az embert. Annyira jó volt.

P.P.: Nekem személyesen ez a tükrözés volt a legintenzívebb élményem a Nádornak a feliratára.

Lengyel: Az egy Ford volt amin ültél?

P.P.: Igen, ültem és feküdtem is rajta.

Lengyel: és tartasz egy tükröt, nem volt fárasztó az egész nap ott?

P.P.: Egy órát voltam ott.

D.A.: Erről a Duna TV-ben is volt valami?

P.P.: Nem tudom, a Tóth Laci fotózott azt tudom, tőle van egy színes fotóm róla.

D.A.: Még egyszer köszönjük szépen.

P.P.: Még akkor utána volt a Jakab-hegy csúcs, 2001-ben.

D.A.: Igen az már átcsúszott a 90-es évekről. Nagyon impozáns a gyűjteményed őrizd tovább és majd egyszer megvesszük tőled, vagy ránk hagyományozod…